Elvesztettük egymást. E sorokat most úgy írom, hogy a többiek még nem értek vissza, emiatt pedig nem vagyok nyugodt, így inkább az írással terelem a gondolataimat. Közben megérkeztek a ház új vendégei, Nadia most gardírozza őket. Kinn ülök a teraszon, kellemes idő van.

Ma Perasttal indult a nap. Nagyon kis helyes városka. A busz a part menti sétány fenyőfákkal övezett bevezető szakaszánál dobott le minket, onnan mentünk be. Fotóséta jelleggel mászkáltunk, aztán kerítettünk egy hajóst, aki 5 EUR/koponya áron átvitt minket a Szirti Madonna szigetére, s otthagyott minket fél órára.

A másik sziget, a Szent György sziget, melynek partján nem szabad kikötni. Bencés rend lakja, van itt egy monostor [XII. századi], valamint egy temető is.

A Szirti Madonna szigete mesterséges sziget. A helyi tengerészek, halászok építették fel nagyjából 200 év leforgása alatt, a legenda szerint hajóroncsokból és sziklákból. [Úgy olvastam, hogy itt a víz 12-20 m mély.] Területén a Szirti Madonna temploma áll és még pár kisebb építmény. A templomnak van egy, múzeumként szolgáló szárnya, de nem ez adja az egyediségét.

A főhajó felső negyedében és a mennyezeten csodálatos festmények láthatók. A harmadik negyedben kaptak helyet a tengerészek, halászok hálát adó ezüstlemezei, melyekből a világon egyedülálló gyűjtemény tevődött össze, körülbelül 2500 darabbal. Az oltár nagyon szép [márványból van kifaragva]. Az oltárképről másolta egy asszony azt a híres gobelint/hímzést, amelyiket mindeképpen látni akartunk.

Benn ült egy pasas, ő mondta, hogy a templom ingyen megtekinthető, a múzeumba viszont 1 EUR-t kell fizetni. Amikor megtudtuk, hogy itt van ez a híres alkotás, meg is vettük a jegyet, és a fickó akkor mondta el nekünk mindezeket, amit eddig meséltem (meg ennél többet is, csak nem jegyeztem meg).

A múzeum bejárata felett a hívek ajándékai láthatók keresztelőkről, első áldozásokról, talán esküvőkről is. Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a templom. A múzeum elég eklektikus volt, szerintem: korabeli cserépedényektől kezdve régi kötélhágcsókon át a festményekig, fegyverekig minden látható. A berendezése rusztikus, ez tetszett benne. Az ablakok kovácsoltvas ráccsal díszítettek, hajópadló van és gerendás mennyezet, fehér falak.

A már említett mű az emeleten található a szuvenírpult szobájában. Az asszony 25 éven át készítette, míg várta haza a férjét a tengerről. Mire elkészült vele, megvakult. Négyzetcentiméterenként hetesszáz öltést tartalmaz! Igazi különlegessége azonban az, hogy az oltárképet övező angyalok haját a saját hajából hímezte. Ahogy aztán ő őszült, úgy őszültek meg az angyalok is. Mivel soha nem látta viszont a férjét, ez ad némi szomorkás felhangot a dolognak, de a montenegróiak a hűség jelképeként tisztelik.

Ezután felkaptattunk egy templomhoz, ami egy harangtoronyból és egy különálló kápolnaszerű épületből áll, de nem volt nyitva, bár utóbbiba be lehetett tekinteni a rácson át. A szomszédos házak valamelyikéből ínycsiklandó illatok áradtak, valahol valaki nagyon értett a konyhaművészethez.

Felmásztunk egészen az autóútig, útközben valahol elhagytam a tüdőm, olyan meredek volt a lépcső. Ezen visszacsorogtunk a buszmegállóig, végig kaktuszokkal és gránátalmafákkal borított sziklafal mentén haladtunk. Tűzött a Nap és zengtek a kabócák.

A busz egy Euróval drágábban vitt minket vissza. Kezdem nem érteni ezt a dolgot, mivel, ugye, tegnap Herceg Noviból meg ugyanennyivel olcsóbban jöttünk haza. No, nem baj, most egálban vagyunk legalább.

Szerváltunk a hentestől ebédet, én tengeri herkentyűs nyársakat rendeltem, darabja egy Eurót kóstált. Volt rajta garnélarák, tintahal, kagyló, polip. Finom volt, csak a tányéromon lévő olajat sikeresen ráapplikáltam a nadrágomra is... Mosás lett a vége, meg egy gyors átöltözés és indultunk is Tivatba. Jobban mondva indultunk volna, mert úgy egy órát kellett várnunk a buszra.

Kis intermezzóként írom, hogy a többiek még mindig nem érkeztek meg, de azóta mellém telepedett Katica néni idős macskája, aki most már nem ijed meg minden mozdulatomra, s nyugton pihen a helyén.

Folytatom. Tivatban érzésre leszálltunk egy megállónál. Amikor útba igazítottak minket, akkor derült ki, hogy ezt két megállóval korábban is megtehettük volna. Ehelyett gyalogoltunk úgy 20-25 percet, mire elértünk a Gornja Lastvára vezető bekötőúthoz, ugyanis ide akartunk (akartam) felmenni mindenképpen, s mivel már nagyon elnyúltak a fények, sietni kellett egy kicsit, hogy még sötétedés előtt felérjünk és lehessen fényképezni.

Ez egy elnéptelenedett falu Tivat felett 300 méterrel. A XX. század elején kezdődött a folyamat, amikor az emberek leköltöztek a tenger mellé a jobb megélhetés érdekében. Aztán az 1979-es földrengés erre rátett még egy lapáttal, mert sok ház lakhatatlanná vált. Sokáig egyetlen egy ember lakott itt, aki a kézi olivaolaj-sajtolót üzemeltette. Ezt még ma is meg lehet tekinteni, nekünk nem volt rá alkalmunk. Amúgy pár éve elkezdtek visszaköltözni a tulajok, így már nem lakatlan teljesen.

A faluba vezető szerpentin kellemes emelkedőt tudhat magáénak: nem is könnyű, de nem is nehéz. Sajnos arra már nem emlékszem, milyen fokú. Én egy adott tempóval, menetjelleggel és kissé zihálva ugyan, de zökkenőmentesen tudtam abszolválni. A zökkenőmentes azt jelenti, hogy ezt a körülbelül 5 km-es felfelé ívelő utat mindössze négy, 5-10 másodperces megállóval, tehát igazi pihenő nélkül meg tudtam tenni anélkül, hogy teljesen kivette volna az erőmet.

Waldo járt előttem úgy talán fél perccel, vagy eggyel, Bori mögöttem nagyjából ugyanennyivel jött. Egy kanyarban láttam utoljára, később egy másikban kiáltottam neki, de nem érkezett felelet. Waldóval kétszer találkoztam, egyszer, amikor egy gombát fotózott, meg egyszer a végállomásnál, és útközben őt is láttam egy kanyarban, már a finisnél.

Egy idő után már nem lehetett hallani a főút zaját, kellemes erdei csend vett minket körül. Friss volt a levegő, kezdett hűvösödni is, én minden pórusomon át izzadtam. Nagyon jó túra volt, lassan vette ki az erőmet, az ilyet szeretem.

A „csúcsnál” Waldóval karöltve örökítettük meg a naplementét, én ekkor ittam először, és milyen jólesett! Aztán bevetettem magam a házak közé. Mindent beszőttek a növények, a sikátor lépcsőit, a házakat, amelyekből már csak a falak álltak. Furcsa látvány egy lakószobából kikandikáló fa, meg kell hagyni.

A girbe-gurba utcácskákból, amit végig kőlépcső borított, sikerült pont a templomnál kilukadnom, ahogy elterveztem. A helyiek épp a kaput díszítették körbe babérlevélre emlékeztetető növénnyel.

Az előtte elterülő panorámát a hegyek mögé nyugvó Nap látványa tette szemgyönyörködtetővé. A természet most is csak úgy ontotta magából az életteli színeket; csak álltam és igyekeztem minden porcikámmal befogadni ezt az élményt.

Aztán a templom körül sertepertélők közül összeköszöntem az egyikkel, aki ezután rögtön nyújtotta a kezét, a neve kíséretével, Ivannak hívták. Kezet ráztunk, én is bemutatkoztam. Elmesélte, hogy a templom ezen a szombaton, délután négy órakor fogja ünnepelni a 600. születésnapját. Mindezt szerbül, amiből a négyet és a százat értettem, de szerencsére akadt egy fiatal nő, aki tudott angolul és lefordította az egészet. Kedvesen invitáltak az eseményre, de mondtam nekik, hogy addigra már Budván leszünk, és az innen egy kicsit messzebb van.

Kérdezték, merről jöttem, amikor megmondtam, a másik nő már rá is vágta, hogy „á, magyarski”, én meg kihúztam magam, hogy igen. Elköszöntünk, én pedig ismét bevetettem magam a házak közé, egy másik úton, mint amerről jöttem. Itt is kőlépcsők vezettek lefelé, aztán átvágtam egy kerten, amelynél véget ért; abban a házban, amelyhez tartozott, már laktak.

Arra az útra értem ki, amelyiknél Waldóval találkoztam, mielőtt dzsungelharcost kezdtem játszani, de híre-hamva nem volt itt embernek. Így aztán elkiáltottam magam mindkettőjük nevével, de nem érkezett rá reakció; biztosan már lefelé tartanak – gondoltam. A teljes bizonyság kedvéért felhívtam Borit, de nem vette fel a telefont. Mit volt mit tenni, elindultam lefelé.

Már sötétedett, elő is vettem a fejlámpámat (Waldo is elrakta a sajátját). Még lehetett látni rendesen, de nem akartam később keresgélni. Nem sokkal később hallottam, ahogy harangoznak, így megnéztem az időt: fél hét volt.

Nem tudom, mennyit bandukolhattam lefelé, amikor meghallottam egy autót fenntről érkezni, s mivel pihenéskor nem ültem le és éreztem a virgácsaim, gondoltam egyet és lestoppoltam. Világoskék Zastava volt, tutira veszem, hogy jóval idősebb, mint én. Egy helyi bácsi vezette, keveset konzultáltunk is, az éjszakáról mondott valamit, én meg helyeseltem. A beketőúttól úgy két percre tett le, nagyon kedves volt.

Lefelé menet azonban egyáltalán nem láttam a többieket, így amikor kiszálltam a kocsiból, ösztönösen felfelé néztem, gyanítva, hogy még biztosan odafenn vannak. Volt fenn egy étterem is, lehet, beültek egy kicsit. Én azonban már nem tartottam magam képesnek arra, hogy visszamásszak, eléggé le voltam már amortizálva.

Volt az út mellett egy hotel, de végül nem mentem be, úgy voltam vele, kibírom hazáig. Elsétáltam a buszmegállóhoz, amit idejövet láttunk, s pad híján leültem egy farönkre. Megint felhívtam Borit, de továbbra sem vette fel. Sejtettem, hogy otthonhagyta a telefonját és ezért nem.

Egy kutyára lettem figyelmes, amelyik minden autót, amelyik elhaladt mellette, megugatott, míg utána futott. Csóválta a farkát, de az egyik hátsó lábát húzta kissé. Bongyor szőre volt, talán sötétszürke. Csak remélni tudom, hogy nem igaz a feltételezésem, miszerint otthagyták.

Sajnos a többiek nem érkeztek meg, mire jött egy kotori busz, s mivel tudtam, hogy úgyis hazajönnek, felszálltam rá. Én tudtam, hogy megvagyok és nem vesztem el, ezt igyekeztem a gondolataimmal szuggerálni Bori felé.

Ahogy jöttünk, láttam az egyik kompot a vizen, teljes harci díszben, nagyon vagány volt! Egyik partnál horgonyzó társába egy alkalmazott vezényelt be éppen egy teherautót. Innen egyébként Perastba is megy komp.

Az óváros főkapujánál szálltam le, mert filmet akartam venni. A Fegyverek terén van egy fotósbolt, erre emlékeztem, utána nem sokkal pedig egy pékség, ahol reggelihez jutottam, aztán hazasétáltam.

Le akartam ellenőrizni a telefonos teóriámat, így Borit negyedjére (mert közben hívtam még egyszer) a szobánkban csörrentettem meg, s mivel elkezdett zenélni a fiók, ezért a gyanúm beigazolódott. Így viszont hozzájutottam Waldo telefonszámához, akit viszont nem lehetett kapcsolni.

Megvacsoráltam, elkerülvén a helyzetet, amikor majd a gyomoridegtől már nem fogok tudni táplálkozni. Még van időm az idegeskedés előtt, mert az utolsó busz éjfélkor indul onnan, de nyugtalanít a gondolat, hogy lehet, nem is találkoztak odafenn és külön vannak; végül  elhessintettem magamtól ezt a kelletlen forgatókönyvet.

Közben beszéltem Nadiával, és megismerkedtem a házaspárral is, akik érkeztek. Most éppen háromnegyed tíz van, a többiek még mindig sehol. Áthidalásként íme pár kép, amit útközben láttam:

Odafelé menet, Prcanjnál az út melletti sövény alatt kuporgott egy vizslaszerű eb.

Az egyik stég előtt, szintén itt, egy halászháló volt kiterítve, s megvilágította a délutáni napfény. Kifejezetten sajnáltam, hogy buszon ülök és nem szállunk le.

Az imént egy fekete macska suhant el a lugas feletti falon.

22.10-kor befutottak! Azért ilyen későn, mert kerestek, aztán lejöttek a hegyről, bementek a hotelba, ott kerítettek maguknak egy jóembert, aki visszavitte őket kocsival, közben szóltak a rendőrségnek, hogy eltűntem, aztán végül telefonáltak Katica néninek, aki felhívta a lányát, aki mondta neki, hogy itthon vagyok, s mikor Katica néni visszaszólt a pasasnak, hogy nem kell aggódni, akkor adta a drótot a rendőröknek is és hazahozta egy rövidebb úton mindkettőjüket. Ezt persze oda-vissza megvitattuk, ahogy illik. :-D

Szóval, így törpént.