Első éjszakánk teljes nyugalomban telt. Úgy aludtam, mint a bunda. Reggelire sem volt gondunk, mert már tegnap gondoskodtunk róla. Asztalunknál élvezhettük Katica néni társaságát is, aki főzött nekünk török kávét. Az első kávé volt, amelyiknél elhagytam a tejet, mert nem volt rá szükség: olyan kellemes aromája volt, ilyet még nem is ittam.
Eredetileg úgy terveztük, hogy felmászunk az erődbe, de vendéglátónk ügyeskedése folytán a Lovćen-re mentünk fel taxival. A hegyi szerpentin, mely 25 hajtűkanyart foglal magába, 1879-1884 között épült. Az út elrejt egy „M” betűt, melyet fentről tisztán ki lehet venni. Ennek természetesen van története.
A legenda szerint, az utat tervező horvát mérnök, Josip Slade beleszeretett I. Nikola király (az említett években fejedelem volt) feleségébe, Milenába. Ez tudomására jutott az uralkodónak, aki, mivel nagyra becsülte a mérnök munkáját (az ország több útját is neki köszönheti), adott neki 24 órát, hogy eltávozhasson az országból, élve. A mérnök lázas munkával befejezte terveit, s csak utána menekült el. Terveibe beleszőtte reménytelen szerelme, Milena nevének kezdőbetűjét is. A kivitelezők már csak akkor vették észre, hogy ez az útszakasz ilyen formában szükségtelen, amikor az út már készen volt, így ez a szerelem is időtlenné vált.
Útközben megálltunk kétszer fotózni, s megtapasztalhattuk a hegyi utak izgalmait: egysávos úton centiznek egymás mellett az autók, amikor egymás mellé érnek. Izgalmas. A második megállónknál fabódékban lehetett kapni a helyi különlegességeket: njeguši pršut-ot (sonka) és sajtot, valamint Medovinát (mézbor) és meleg ruházatot.
Egy férfi lőtt távolra légpuskával, két kutya heverészett, csend honolt, zöldellt a fű, illatozott a sonka, fehérlettek a sziklák és harapni lehetett a levegőt. Csak röpke megálló volt, mert a sofőrünk nem volt egészen profi a fék-gáz könnyed használatában, ráadásul új autója is volt, amelyik ilyenkor eléggé megliftezteti a gyomrot, így – legalábbis nekem – felfelé és lefelé is néha arra kellett koncentrálnom, hogy a gyomortartalmam a helyén maradjon.
Felfelé menet több biciklist is láttunk, akik felküzdötték magukat
Már a mauzóleum felé vezető úton nem hiszel a szemednek, olyan fenséges. A belépő 3 EUR, melyből megtekinthető a montenegróiak legnagyobb költőjének és államférfijának, Petar II Petrović-Njegošnak sírja, kápolnája és a csúcson helyet foglaló kör alakú kilátó. A jegyeladó markos legény készséggel mesélte el a lényegesebb tudnivalókat angolul, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ő is mondta rögtön, hogy "Magyarski, igen, igen." :)
Kezdjük a sétát! A mauzóleum belső tere és szobrai gránitból készültek, az átrium oszlopait is – melyek egyenként 10 tonnát nyomnak – beleértve. A kápolna bejáratát két kariatida őrzi, montenegrói viseletben, egy asszony és a lánya – és tényleg látható rajtuk a különbség. Ezek egyenként 8 tonna súlyúak.
A kápolna mennyezetét kétszázezer arany mozaikdarab borítja. Az akusztikája nagyon különleges, kíváncsi lennék, hogy szólna benne egy kórus, vagy éppen egy cselló. Itt található Njegoš szobra, mely 28 tonnát nyom. Minden egyéb öbölbeli márványból készült. Szeretném megemlíteni, hogy a horvát szobrász, Ivan Meštrović, aki az alakokat kifaragta, munkájáért cserébe pénz helyett a híres sonkából és sajtból kérte fizetségét.
Itt megismerkedtem egy podgoricai családdal, akik megkértek, hogy fényképezzem le őket, mert nem volt náluk kamera. Milyen kicsi a világ, a lányuk, aki olyan 13 éves forma lehetett, már járt Budapesten, osztálykiránduláson, épp egy augusztus 20-án.
A legnagyobb attrakció – szerintem – a kilátás. Bal kéz felől a hegy legmagasabb csúcsa, a Štirovnik üdvözöl 1749 méteres magasságban. Itt az ember, ha tehetné, elrugaszkodna és csak vitorlázna a hegyek és völgyek világában.
Ahogy a szellő fésüli el a szemedből a hajad, s a napsugarak melegítenek, elcsendesedsz, belső mosolyod kiül az arcodra, és átadod magad a hegyeknek. Eszembe is jutott: nem csodálnám, ha Vangelis ilyen élmények hatására komponálta volna meg „Ask the Mountains” című szerzeményét. Egyszerűen káprázatos. Az egyik legfelemelőbb élmény, amelyben valaha is részem volt.
Lefelé az alagúton kívül ereszkedtünk, ahol a többiek egyébként feljöttek. Utána be az autóba és irány Njeguši! Ez a kicsiny, de festői falu a már említett nagy ember szülőfaluja is, mi azonban nem tekintettük meg a szülőházát, már nagyon éhesek voltunk. Egy hangulatos étteremben betermeltünk 1-1 Njeguši tálat, melyen helyet kapott a már említett, isteni sonka, a számomra kissé sós sajt és a nagyon sós olívabogyó. Friss kenyeret kaptunk hozzá, s nem maradhatott el a csak errefelé kapható, 5%-os alkoholfokú Medovina sem. Utóbbiból, teljesen véletlenül, hozzám csapódott egy üveggel.
A visszafelé vezető úton már kissé elpilledve véstem az emlékezetembe a lehengerlő látványt. Hálát adtam, amiért ezt átélhettem. Odahaza aztán, ha már elnyomott minket a friss, hegyi levegő, két órát aludtunk. Felébredvén utunkat a parti sétány felé vettük, felfelé sétáltunk Dobrotán. Betértünk aztán a Jó udvar nevű étterembe, de én még a kirendelt sopszka salátámat se tudtam megenni, úgy el voltam még mindig telve attól a finom sonkától…
Találtunk egy kis helyet, az útról levezető lépcsőn át, ahol volt kőgrill, „márvány”asztal. Kisétáltunk a vízre a kőstégen, s percekig néztük az öböl csendes vizét. A túlparti fények mintha fénycsapként lógtak volna alá a vízbe. A koromsötét hegyeket és az eget el lehetett egymástól különíteni, látni lehetett a cakkos vonulatokat.
Láttunk citromfát, narancsfát. Labradort, amint a hasát tartja, hogy a gazdái vakargassák. Ölelkező párt egy kávézó teraszán, görkorizó kislányokat, fa tövében csónakot, lezáratlan autót, eladósorba került szimpatikus robogót.
Katica nénivel még sokáig beszélgettünk, mert ő másnap elutazott Ulcinjba nyaralni, búcsúzáskor megpuszilgatott minket, aztán mindannyian nyugovóra tértünk.
