Ilyen sorokkal még sosem kezdtem bejegyzést, így most megejtem: Sutomore tengerpartján ülök a strandon, süt rám a Nap, s kedvesen duruzsol a tiszta, kék tenger. Waldo itt áll mellettem, Bori benn pancsol valahol a habokban. Már a lábamat szárogatom, mert térdig megmártóztam a vízben; ha nem állna útrakészen a csomagom, meg is fürödtem volna, így ez most megint elmaradt. Délután két óra múlt, nagyjából négy és fél óra múlva indul haza a vonatunk.

Relatíve korán keltünk, óra nélkül, pedig igazán nem siettünk elhagyni ezeket a szépségeket. Reggeli után szépen összekészültünk, majd kissé lógó orral keltünk útra.

A buszra sem kellett várni, már benn állt. Felvittük a hátizsákunkat, a kicsit, ahogy eddig, emiatt valami oknál fogva a buszvezető bácsi elkért tőlünk fejenként 1-1 Eurót, ami eddig nem fordult elő. Érdekes megnyilatkozás volt ez részéről. Elmenőben még láttuk a Herceg Novi felé vezető buszsofőrünket is.

Bementünk Petrovacra is, így ezt a várost is láttuk végül, ha nem is részleteiben. Utastársunk volt egy angyali kisfiú, több ízben kokettáltuk egymást, nagyokat mosolygott rám. Tengerszínű szeme volt.

Sutomorén szálltunk le, mivel itt a strand is jó és könnyen el tudunk jutni Barba is. A víz kifogástalan, Bori mondta, hogy még a bójánál is lelátott a tengerfenékre.

Mielőtt a mártózás megtörtént, leültünk egy étterem teraszán – épp azon, amelyik graffitijét lefotóztam a telefonommal megérkezésünkkor. Kicsi a világ, mondhatnám. Délre járt az idő, nem volt kérdés, hogy szerét ejtjük egy kiadós ebédnek.

Sajnos csevap nem volt az étlapon, pedig utoljára legszívesebben ezt ettem volna, de végül nem bizonyult problémának, mert kárpótolt érte egy isteni lazacos spagetti.

Ebédlőtársunk teljesen meglepő módon egy macska lett, amelyik folyton dagasztott, hol a karmaival, hol anélkül, hol az ölünkben, hol mellettünk. Miután a pincér elvitte a tányérjainkat és mi is felálltunk, rögvest felmászott az asztalra is. Amikor csak ültünk és néztük-hallgattuk a tengert, letelepedett mellém hunyni egyet, amikor megunta, átpártolt Bori mellé napozni.

Aztán lementünk az étterem alatti partszakaszra, én leültem egy sziklaszékbe napozni, aztán először Waldo jött fel, majd én, s már csak Bori pácolódik a Napon, mi már itt ülünk megint az étteremben.

Nagyon hangulatos hely, fa asztalok és padok, kockás terítő a tenger színeivel, korrodálódott rézbográcsfélék lógnak az asztalok fölé; én a miénket, nem túlzok, négyszer fejeltem le, s csak azért nem hatszor, mert kétszer még idejében észbe kaptam.

A zene régi rádiókba csomagolt hangfalakból szól, de van itt kézi hajtású malom, s régi-régi vasaló is. A malomnak természetesen Kinizsi Pál-os malomköve van, kisujjal simán felemelném.

Egy jet-ski szelte keresztbe-kasul a vizet vagy félórán át. Közben egy-egy kanyarnál épp ott fordult, ahol a Nap fénye visszatükröződött a vízről és emiatt csak a sziluettjét lehetett látni – nagyon vagány volt.

Az utolsó asztalnál egy turbékoló gerlepár van, helyiek, rajtuk kívül még két-három asztaltársaság van. Megjegyzem, hogy az étlapon homár is helyet kapott, az itallapon pedig Dom Perignon pezsgő is szerepel. A cappuccino finom, és szervíroznak mellé vizet is. Jó adagokat adnak és nálunk a felszolgálással sem volt gond.

Furcsa volt innen távozni – tudtam, hogy a derekamon nyugvó vastag pulóvernek nemsokára szerep jut, már nem fogok látni az út szélén öklömnyi gránátalmát áruló embereket, házi olivaolajat a piacon.

Találtunk egy taxis bácsit, aki elvitt minket 10 Euróért a bari vasútállomásra (ennyit az első napon az itteni néni által emlegetett 1 Eurós viteldíjról :) ). Bori hazahozta képen a vasútállomás épülete mellett található gőzmozdonyt, valamint az is bebizonyult, amit Szervezkedő Zoli említett: az állomás itt kinn van a város szélén (emiatt szálltunk le jöttünkkor Sutomorén, az ő javaslatára).

Kis várakozás után felszállhattunk a vonatra. Ezúttal egy nagyon jó modorú kallerünk volt, ő a „tessék” szóval köszöntött minket, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk. Még volt némi időnk az indulásig, de sajnos megszólalt az elbocsátó sípszó, s útnak eredtünk.

A sutomorei állomáson gyerekek fociztak, pedig már leszállt az este. Ezt még jobban éreztük, amikor áthaladtunk a 6 kilométeres alagúton, ugyanis a másik oldalon hűvös fogadott minket. Persze bevártuk a Skadar-tavat, amely még így, sötétben is méltóságtelinek mutatkozott a rá boruló csillagokkal.

Podgorica felé láttuk a repülőteret, Bori kiszúrt egy repülőt, amelyik felszálláshoz készülődött, de sajnos azt már nem nézhettük végig.

Már fenn jártunk a hegyekben, amikor megint kimentem nézelődni. Csodálatos volt a tiszta égbolt, a Göncölt szinte karnyújtásnyira éreztem. Alant fénykígyó formájában láttam a szerpentineket, s rajtuk a fikarcnyi autókat, amelyeket a kisujjammal el tudtam takarni, olyannyira mélyen voltak.

Csodás volt a friss levegő, az is, ahogy a városok fénye hátulról megvilágított hegyeket, ezzel kiadva a sziluettet, s az esti csend. Kolašinnál olyan volt a levegő, mint télen. Meglátszott a leheletünk és az ég sötétje is télies volt.

Egészen idáig tartott az idill, innen ugyanis nem nagyon akaródzott tovább indulnia a vonatnak. Olyannyira nem, hogy úgy döntöttünk, tábort bontunk és aludni térünk, pedig meg akartuk várni a határátkelést, mivel ennek olyan 22.49 magasságában kellett volna megtörténnie.

Döntésünk helyesnek bizonyult: a határt hajnali ötkor értük el. Éreztem valamikor éjjel, ahogy elindultunk, de nem tudtam, mennyi az idő. Jobb is volt úgy.

Haladtunk, haladtunk, ennek ellenére Valjevónál, ahol megörökítettem egy fehér falú székesegyházat [ez a Saborni hram Hristovog Vaskrsenja, vagyis a Krisztus Feltámadása Székesegyház, Szerbia második legnagyobb pravoszláv katedrálisa], ez az idő már hét és fél óránál járt.

Láttuk a hegyeket itt is, az erdők már felöltötték őszi ruhájukat. Észrevettem bárányokat őrző nénit, egy másikat, amelyik a cipőjével tört fel talán egy diót. Az autópark elmaradottabb Montenegróhoz képest, s az életszínvonal is jóval alacsonyabb.

De a táj itt is szép, leszáradt kukoricamezők kellemes barnája köszönt vissza, s a rétekről szinte bezizzentek hozzánk a tücskök, ahogy elrobogtunk mellettünk. Már amikor elmondhattuk, hogy robogunk, persze... A csipkebokrok szinte égnek a tájban. Nagyon szép volt.

A fácánok itt nem annyira ijedősek, mint nálunk: csak elfutnak a vonat elől. Egy néni gazolta a kertjét, a másik talicskát tolt; fekete macska figyelt az út mellett.

Itt is láttam már több helyütt méhkaptárokat, csakúgy, mint Montenegróban, ennek én mindig örülök, szeretem a méhészetet. A piacokon is láttunk mézet, s nem csak fenn a hegyekben.

Belgrádon átrobogva részese lehettem egy nyomortanya látványának. Tőle pár száz méterre egy BMW utánfutóján egy motorcsónak képezett nyomasztó kontrasztot.

Egy szekér körül gyönyörű ló nyargalászott, egy katicabogár pedig a vonat ablakán korzózott. Később egy másik a vállamat tisztelte meg jelenlétével.

De útközben megfejtettem az alagutak titkát! Borival észrevettük, hogy ebben a két országban az alagutak falán egy fehér vonal fut, amelyik hullámzik. Mivel a mozdonyvezetőnek nem akaródzott sietnie, volt alkalmam megfigyelni ezeket, s egy két sínpáros alagútban megvilágosodtam.

A falakban már korábban észrevettem szabályos helyközönként fülkéket, én ezeket szerelőfülkéknek neveztem el. A falon a festés (a fehér vonal) mindig a fülke aljától indul el, egy bizonyos szögben fut fel, nagyjából embermagasságig, aztán egy 30-40 centis függőleges vonal félbevágja, s onnan lefelé vezet a következő fülkéig.

Vélhetően biztonsági funkciója van: a munkásoknak mutat irányt, merre találják a hozzájuk legközelebb eső szerelőfülkét, ahova be tudnak húzódni, amikor érkezik egy szerelvény.

Sajnos jutott elég időm ezen morfondírozni, Újvidéken már kerek 8 órás késéssel váltottunk vagont, s végül reggel kilenc óra helyett délután háromnegyed ötkor léptünk szerb földre Szabadkánál.

A menetrendnél megtudtuk, hogy az utolsó vonatunk délután kettőkor elment. Szerb kallerünk és a magyar pénztáros nagyon kedves közreműködésével átmentünk az autóbusz pályaudvarra, ahol Waldo maradék dínárjából megvettük a buszjegyet a magyar határig.

Még volt idő indulásig, ezért Boriék elmentek elemózsiáért, aztán 18.35 előtt pár másodperccel elindultunk a 11 kilométerre lévő Kelebijáig. Azt gondoltam, ez egy félbevágott város lehet, hiszen az otthoni része ’j’ nélkül írandó. Hát egy frászt.

De ne szaladjunk a dolgok elébe. Útközben láttam olyat, amit életemben még sosem: voltak standok benn a belvárosban, ahol egy fémhordóban parazsat tartottak, az előtte lévő teknőben meg talán mostak, vagy nem tudom, mit csináltak. Annyira jól nézett ki, már erősen szürkült, hozzá a parázs narancsfénye, kesztyűs-sapkás-hasított bőr kabátos emberek. Ez is olyan lehetetlen kép volt, mint az éjszakai vidámpark.

Az egyik megállónál felszállt egy rakás kisiskolás, addigra mellém lehuppant egy magyar lány, aki magyarul kérdezte meg, szabad-e a hely. Szerbül beszéltek, aztán az egyik kisfiú elkiáltotta magát, hogy akkor most már fejezzük be és beszéljünk magyarul, s onnantól kezdve magyarul csiripeltek tovább. Öröm volt hallgatni.

Aztán megérkeztünk, leszálltunk. Hideg volt, rögtön fel is öltöztem rendesen. Csípős volt a levegő. Néztük az utat előttünk, a határhoz vezetett. Közben jókat derültünk, hogy tényleg átmegyünk a határon, szó szerint, a saját lábunkon.

A szerb határőrök nagyon jó fejek voltak, együtt mulattunk ezen a tényen, meg viccelődtek Waldóval is. Aztán következett a senki földje, az a rész, ami a térképen a piros vonal. Ezen Borival nevettünk jóízűeket.

Jó érzés volt átlépni a „vonalat”, ami a mi földünket jelölte „Üdvözöljük Magyarországon és az EU-ban” táblával.

A magyar határőrök is nagyra nyitották a szemüket, amikor megláttak minket, kérdezték, merről jövünk, Bori válaszára, miszerint Montenegróból, visszakérdezett az egyik, hogy „Gyalog?!” – ezen még mindig jót mulatunk, amikor felidézzük.

Sajnos nem szolgáltak jó hírekkel: közölték, hogy a vasútállomáshoz egy kilométer egyenesen, majd onnan jobbra 5-6 kilométer még az út. De nem volt más választásunk, ezért nekiindultunk. Ekkor már fél nyolc volt, én pedig gyakorlott vonatozóként már előre sejtettem, hogy ilyenkor vonat már nem megy Pestre ilyen távolságból. Ezt azért nem osztottam meg a többiekkel.

Három rettenthetetlen vándorként meneteltünk az út szélén a hideg magyar éjszakában. Bori javallotta, hogy stoppoljunk, legalább az állomásig, meg is tettük. Nem állt meg senki; ugyan már, három felpakolt embernek? De legalább megpróbáltuk, s nevettünk, amikor egy szállítóautó mindkét utasa széttárta a kezét, jelezvén, sajnos nincs hely.

Miután elhagytunk két, sötétbe vezető utat, s egy teremtett lelket sem láttunk, eldöntöttem, hogy kész, ennek most itt vetek véget és felhívtam édesapámat. Óvatos, puhatolózó kérdések után előjöttem a farbával, miszerint értünk kellene jönni Tompára a határra. Szerencsére megoldható volt.

Továbbmentünk az úton, hiszen nem rostokolhattunk egy helyben, mert nagyon hideg volt, s találtunk egy csárdát, ahova be is vettük magunkat. Szerb volt, a pincér is, a vendégsereg 98%-a is, és a TV is szerb adóra volt állítva. Mintha nem is jöttünk volna át a határon. Apának rögtön telefonáltam, pontosítva a koordinátáinkat.

Ettünk, eltöltöttük az időt, apu fél tizenegykor futott be. Némi pihenő után háromnegyedkor indultunk el. Hazafelé már a kamionok világításait taglaltuk, meg csodáltuk a ködöt, amelyik az út felett volt, s boltívszerűen borult fölénk a szembejövő forgalom megvilágításában. Az ég itt is tiszta volt. Nagyon fáradtak voltunk már.

Megálltunk egy benzinkútnál, egy francia pasas pólóban futott át egy másik kocsihoz, pedig nagyon hideg volt már ekkor. Számoltam visszafelé a kilométertáblákat.

Negyed kettőkor tette ki apa a többieket a Thököly út – Hungária körút sarkán. Pár perccel később pedig engem. A csomagtartó lecsapódásával életem leghosszabb útját zártam le, 30 és fél órásat, valamint a leghosszabb egybefüggő vonatozást is: huszonkét órásat.

Egy nagy KÖSZÖNET apukámnak a hazaútért, nem értünk volna be másnapra dolgozni, ha nem jön értünk.

Csodálatos őszölésünk kalandos véget ért, s magunk mögött van most már ez a „Srećan put”, s a „Dobrodošli” érzés, mely leginkább Katica néninél fogadott minket.