Itt ülök a teraszon egy pohár Maximilian társaságában, előttem a Kotori-öböl csendes vize, rajta egy kivilágított hajó, a túlpart fényei, s a mögötte sötétségbe burkolt Vrmac-hegy vonulata. Montenegrói harmadik esténk következik, most pedig el fogom mesélni, hogyan is jutottunk el idáig.

Október elsején, pénteken, még munkával indult a nap, s egy déli leléceléssel folytatódott. Kaja, szendvics bepakolva a legalább 19 órás útra, de a Keletinél még beugrottunk a Burgerbe pár diétás sajtburgerért, hogy ebédünk is legyen.

Első etapunk Szabadkáig tartott az Avala IC egyik kényelmes, cseh vagonjában. Már nem is emlékszem, volt-e a fülkében rajtunk kívül még valaki, de a történet szempontjából ez nem is fontos.

Kelebiánál érkeztek a magyar határőrök, nem is gondoltam, hogy ez a település még a határon innen van. Szabadkán leszálltunk a vonatról, de rögtön visszaparancsoltak minket. Egy kedves, tiszta tekintetű, szimpatikus, vörös hajú határőr csaj pecsételt be végre az útlevelembe, s a „tessék” szóval adta vissza. Már úgy értem, magyarul. A névtábláján a Zofia név díszelgett cirill betűkkel (Bori fordított).

Aztán megint leszálltunk, mire egy titkosszolgálatosnak tűnő szerb melák rögvest visszatessékelt bennünket a vonatra, mondván, hogy még nem vagyunk az állomáson. Amint a határőrök végeztek, a vonat behúzott minket az 50 méterre lévő állomásra, s így végre, harmadjára, leszállhattunk. Nem mintha siettünk volna, mert itt várt ránk egy két órás várakozás, Barba tartó vonatunk ugyanis csak később indult.

Tettünk egy kört a közeli Lenin parkban (hivatalosan már más néven fut, a térképen, ami az egyik sarkában van, még a régi nevén szerepel). A már említett térképen található utcaneveken jókat derültünk, valamint találtunk magyar neveket is benne, mint például Petőfi Sándor utca, vagy éppen a Szegedi út. Nagy derültséget a Hamburgerija keltett. A város egyébként kétnyelvű, a szerb mellett magyarul is ki vannak írva a hivatalos dolgok, utcatáblák.

Utána beültünk a váróba, a toalett 20 dínár volt, Waldo váltott valutát. A WC-s néni fülkéje olyan volt, mint máshol a portásoké.

Kinn, a síneken két színes vagon állomásozott, mint kiderült, a mieink. Mozdony még sehol, pedig az óra már indulás előtt 15 perccel járt. Összeszedelődzködtünk, kimentünk, egyre több magyart hallottunk.

A mozdony csatolását nem siették el, de mivel ekkor már mi sem rohantunk sehova, nem nagyon foglalkoztunk vele. Ahogy később azzal sem, hogy vágányzár miatt egy órát vesztegeltünk a friss, szerb éjszaka kellős közepén. Ekkorra szabadkai magyar lány fülketársunk már leszállt Topoljánál és azt is megtudtuk, hogy a mi couchette-ünk majd csak Újvidéken kerül felcsatolásra.

A kaller nem repesett a kényszerpihenőért, a szerbek viszont nem nagyon törődtek vele, valószínű, már megszokták. Kemény arcú rendőrök jártak fel-alá, keresgéltek a mennyezeten. Furcsa volt. Odakinn hideg volt, de harapni lehetett a friss levegőt, szénaillat terjengett.

Újvidéken megrohanták a kocsit, ugyanis ez volt az egyetlen ülőkocsi, s az is, ahova nem kellett helyjegy. Mi átszálltunk a kocsinkba. Az egyes vágány mellett fiatalok várakoztak, érezték jól magukat, már fel voltak hangolva a péntek estére.

Mellettünk egy család állt: a fejkendős, meglett korú nagymama fogta egyik pici unokáját, aki a hideg miatt rendesen be volt pólyálva, s aludt. Megkapó látvány volt. Az asszony szemében sem kín, sem öröm nem látszott, csak azt láttad, hogy tudja a feladatát. A másik babát valószínűleg az egyik sógor fogta, a papa és a mama a csomagokkal és a kisfiúval foglalkozott. A szomszédos fülkében kaptak egyébként helyet.

A miénkbe rajtunk kívül nem érkezett senki, ezt kézzel-lábbal, szerbül-magyarul-angolul tárgyaltuk meg a jófej kallerünkkel. Szerbül, természetesen, ő beszélt csak. Amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, mondta rögtön, hogy „igen, igen.”

Kinn ültem a folyosón, onnan lettem figyelmes arra, hogy elmentünk egy vidámpark mellett, ami közvetlenül a sínek mellett vert tábort. Tele volt fiatalokkal, pereccel és vattacukorral, beszűrődtek a sikoltozások a pörgős-forgós gépről, a csilingelések. Annyira hangulatos és szokatlan élmény volt számomra, olyan volt, mintha egy film forgatásán lettünk volna.

Kicsit fáradtan tértünk nyugovóra. Nem mondhatnám, hogy aludtam, mint a tej... Éjjel többször álltunk és rengeteg alagúton haladtunk át, volt, hogy egy percen belül hármon is.

Amikor Prijepolje-nél felébresztettek minket az útlevél-ellenőrzés végett, már ébren voltam. Ekkorra ki is derült, hogy három órás késésben vagyunk, amit egyikőnk sem bánt, mert így világosban mehettünk végig Montenegrón.

Bijelo Polje-nél újabb pecsét került az útlevelünkbe, immáron montenegrói oldalon. Dobrodošli! Itt az egyik utas még sörért is kiugrott, pedig korán reggel volt. A peronon végigfutott egy kutya. Szürke idő volt, ködös és hűvös.

8.09-kor gördültünk ki, én még nagyon laposakat pillogtam, elég lassan ébredtem fel. Bambultunk kifelé az ablakon, megállapítottuk, mennyire más az építkezés, a szénaboglyák alakja (hangulatos), és hogy általában véve nincs kerítés. Fával fűtenek sok helyen, és a házon, lakáson kívül szárítják a ruháikat. Ez, amúgy, az egész országra jellemző, a kis falvaktól kezdve egészen Kotor óvárosáig látni.

Aztán kezdődött a kaland, ugyanis szépen bementünk a hegyekbe. A vonat ilyen útvonalakon halad át, mi ezt már előre tudtuk, alig vártuk. Az egyik kanyarban láttam, milyen mély szakadékhoz értünk, Borit úgy téptem az ablakhoz, hogy „ezt nézd, ezt nézd” és majd’ elállt a lélegzetünk, olyan magason mentünk át. Aztán, miután megreggeliztünk, nem sokat ültünk, hanem csüngtünk az ablakban és „nyomtuk a gombot”. Páratlan látvány tárult elénk, gyönyörű hegyek, magasak és fenségesek, lenn a völgyben kicsiny, kék vizű folyó [mint utóbb kiderült, a Tara], őszbe fordult fák, tiszta levegő, napsütés! Csodálatos volt.

A család a fővárosnál, Podgoricánál szállt le, ott, ahol kallerünk megtöltötte vizes kannáját. A külvárosban, egy elhagyatott betonrengetegben, girhes tehén legelészett.

A következő megálló, Sutomore ránk várt, de addig még át kellett menni, a Morača-folyót követve, a Skadar-tavon!

Elhaladtunk a szőlőtermő vidékek mentén, majd sulyommal, tavirózsával borítva lépett színre a balkán legnagyobb tava. Mindkét irányban olyan lenyűgöző látvánnyal fogadott minket, hogy megkockáztatom, talán a genfi tó nincs ilyen szép, pedig az is igencsak hűha!

Még átjöttünk egy nagy-nagy hegy gyomrán, [melyen keresztül egy 6 km-es alagút vezet], majd Sutomorénál végre montenegrói földre tehettük a lábunkat. A fákon túl pedig megpillantottuk a tengert... Sütött a Nap, a pulóverem a derekamra került, valami szellő lengedezett, és ott volt a tenger!

Lesétáltunk a buszmegállóhoz, ahol egy koromfeketébe öltözött néni informált minket, hogy a taxi elvisz minket Barba 1 EUR-ért [ez azért nem igaz], de amikor mondtam neki, hogy Kotor, nagyra nyíltak a szemei és átmutatott a szemben lévő megállóba. A Nap tűzött, ezért behúzódtunk az árnyékba. Szétrepedt gránátalmák feküdtek a száraz fűben. Talán negyed órát vártunk, a harmadik busz volt a miénk, a másodikkal elment egy fószer, aki stoppolt, de nem vette fel senki.

A buszvezető bácsi rögtön tudta, hova megyünk. Lecsengettünk 4.50-et és már mehettünk is. Az út a tengerparton vezetett szinte végig. Balkéz felől kéklett a végtelen víz, hívogatóan, elmosódó láthatárral; jobbkéz felől a hegyek magasodtak.

Felismertük Petrovac partjait, majd Sveti Stefant. Alig hittük el, hogy amiről nemrég csak olvastunk és képekről láttunk, az most mind megelevenedett előttünk. Budva felé, közben és után is gyönyörű a part, a kék megannyi színárnyalatát lehet felfedezni a vizen. Aztán egy balkanyar, némi dimbes-dombos rész, egy alagút, és meg is érkeztünk Kotorba.

Amikor leszálltunk a buszról, legalább négyen ajánlottak szállást, de mivel Katica néni már várt minket, eszünkbe se jutott foglalkozni velük. Alig lehetett őket lerázni amúgy is, amíg taxit kerestünk, jöttek utánunk. Az meg nem nagyon akart akadni, de végül sikerült egyet leinteni. 2.50-ért vitt minket oda.

Nem tudtuk, melyik lépcső visz Katica nénihez, így rögvest megismerkedtünk a lányával, aki felfelé irányított minket, ahol megtaláltuk egymást. Katica néni üdítőre invitált, s eligazított minket. Nagyon kedves teremtés ám.

Ezután jött a frissítő zuhany, hajmosás és némi pihi. Katica néni ajánlására a vele szemközt lévő hentestől rendeltünk csevapot. Egy adag (10 db) 2.50-be került, ketten jóllaktunk belőle és isteni volt. Maximiliannal kísértük, tekintve a megérkezés örömét. Nem sokkal utána kiúszott az öbölből a nagy böhöm hajó, amelyik benn állt. Szép látvány volt, ahogy kivilágítva elhaladt előttünk. [Nem kellett sokat keresgélnem, hogy megtaláljam: ehhez az úszó városhoz volt szerencsénk.]

Este aztán felfedeztük az óvárost. Kiültünk egy placcra, útitársaim elkanalaztak egy majdnem puding állagú forrócsokit, én meg belecsaptam a lecsóba és kirendeltem egy röviditalt, a Prvijenac-ot, meg egy limonádét. Nos, legalább 50 fokos volt a delikvens, egyáltalán nem volt rossz, de ütős volt a javából. [Utánanéztem, és kerek 50%-os szőlőpárlat, ha olasz lenne, grappa néven futna.] Nem kellett biztatni, lecsúszott, de azért a limonádé elkelt mellé mindenképpen.

Ezután megvendégeltük magunkat egy-egy finom fagyival, s a part menti sétányon sétáltunk haza. Ezzel zártunk egy nem mindennapi panorámákkal, s egy majdnem 24 órás utazással tűzdelt napot.

Első éjszakánk teljes nyugalomban telt. Úgy aludtam, mint a bunda. Reggelire sem volt gondunk, mert már tegnap gondoskodtunk róla. Asztalunknál élvezhettük Katica néni társaságát is, aki főzött nekünk török kávét. Az első kávé volt, amelyiknél elhagytam a tejet, mert nem volt rá szükség: olyan kellemes aromája volt, ilyet még nem is ittam.

Eredetileg úgy terveztük, hogy felmászunk az erődbe, de vendéglátónk ügyeskedése folytán a Lovćen-re mentünk fel taxival. A hegyi szerpentin, mely 25 hajtűkanyart foglal magába, 1879-1884 között épült. Az út elrejt egy „M” betűt, melyet fentről tisztán ki lehet venni. Ennek természetesen van története.

A legenda szerint, az utat tervező horvát mérnök, Josip Slade beleszeretett I. Nikola király (az említett években fejedelem volt) feleségébe, Milenába. Ez tudomására jutott az uralkodónak, aki, mivel nagyra becsülte a mérnök munkáját (az ország több útját is neki köszönheti), adott neki 24 órát, hogy eltávozhasson az országból, élve. A mérnök lázas munkával befejezte terveit, s csak utána menekült el. Terveibe beleszőtte reménytelen szerelme, Milena nevének kezdőbetűjét is. A kivitelezők már csak akkor vették észre, hogy ez az útszakasz ilyen formában szükségtelen, amikor az út már készen volt, így ez a szerelem is időtlenné vált.

Útközben megálltunk kétszer fotózni, s megtapasztalhattuk a hegyi utak izgalmait: egysávos úton centiznek egymás mellett az autók, amikor egymás mellé érnek. Izgalmas. A második megállónknál fabódékban lehetett kapni a helyi különlegességeket: njeguši pršut-ot (sonka) és sajtot, valamint Medovinát (mézbor) és meleg ruházatot.

Egy férfi lőtt távolra légpuskával, két kutya heverészett, csend honolt, zöldellt a fű, illatozott a sonka, fehérlettek a sziklák és harapni lehetett a levegőt. Csak röpke megálló volt, mert a sofőrünk nem volt egészen profi a fék-gáz könnyed használatában, ráadásul új autója is volt, amelyik ilyenkor eléggé megliftezteti a gyomrot, így – legalábbis nekem – felfelé és lefelé is néha arra kellett koncentrálnom, hogy a gyomortartalmam a helyén maradjon.

Felfelé menet több biciklist is láttunk, akik felküzdötték magukat 1550 méter magasra. Felértünk. Itt található egy kilátó, s több turistaútvonal is itt ér össze. Nagyon szép a kilátás, de ez még nem a csúcs! Oda, mely a Jezersko vrh névnek örvend, 461 lépcső vezet fel, 115 méteres szintemelkedéssel. Ezt nekem nem mondta senki, nem is olvastam előtte, így csak annyit vettem észre, hogy nem nagyon akarnak elfogyni a lépcsők, s majd’ kiköpöm a tüdőm. Kétszer meg is álltam lihegve fotózni két beszögellésben, aztán csak felértem a hidegből a tűző Napra és 1665 méter magasra! Áh, meséljem a látványt? Teljességgel felesleges, ezt a saját szemeddel kell látni.

Már a mauzóleum felé vezető úton nem hiszel a szemednek, olyan fenséges. A belépő 3 EUR, melyből megtekinthető a montenegróiak legnagyobb költőjének és államférfijának, Petar II Petrović-Njegošnak sírja, kápolnája és a csúcson helyet foglaló kör alakú kilátó. A jegyeladó markos legény készséggel mesélte el a lényegesebb tudnivalókat angolul, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ő is mondta rögtön, hogy "Magyarski, igen, igen." :)

Kezdjük a sétát! A mauzóleum belső tere és szobrai gránitból készültek, az átrium oszlopait is – melyek egyenként 10 tonnát nyomnak – beleértve. A kápolna bejáratát két kariatida őrzi, montenegrói viseletben, egy asszony és a lánya – és tényleg látható rajtuk a különbség. Ezek egyenként 8 tonna súlyúak.

A kápolna mennyezetét kétszázezer arany mozaikdarab borítja. Az akusztikája nagyon különleges, kíváncsi lennék, hogy szólna benne egy kórus, vagy éppen egy cselló. Itt található Njegoš szobra, mely 28 tonnát nyom. Minden egyéb öbölbeli márványból készült. Szeretném megemlíteni, hogy a horvát szobrász, Ivan Meštrović, aki az alakokat kifaragta, munkájáért cserébe pénz helyett a híres sonkából és sajtból kérte fizetségét.

Itt megismerkedtem egy podgoricai családdal, akik megkértek, hogy fényképezzem le őket, mert nem volt náluk kamera. Milyen kicsi a világ, a lányuk, aki olyan 13 éves forma lehetett, már járt Budapesten, osztálykiránduláson, épp egy augusztus 20-án.

A legnagyobb attrakció – szerintem – a kilátás. Bal kéz felől a hegy legmagasabb csúcsa, a Štirovnik üdvözöl 1749 méteres magasságban. Itt az ember, ha tehetné, elrugaszkodna és csak vitorlázna a hegyek és völgyek világában.

Ahogy a szellő fésüli el a szemedből a hajad, s a napsugarak melegítenek, elcsendesedsz, belső mosolyod kiül az arcodra, és átadod magad a hegyeknek. Eszembe is jutott: nem csodálnám, ha Vangelis ilyen élmények hatására komponálta volna meg „Ask the Mountains” című szerzeményét. Egyszerűen káprázatos. Az egyik legfelemelőbb élmény, amelyben valaha is részem volt.

Lefelé az alagúton kívül ereszkedtünk, ahol a többiek egyébként feljöttek. Utána be az autóba és irány Njeguši! Ez a kicsiny, de festői falu a már említett nagy ember szülőfaluja is, mi azonban nem tekintettük meg a szülőházát, már nagyon éhesek voltunk. Egy hangulatos étteremben betermeltünk 1-1 Njeguši tálat, melyen helyet kapott a már említett, isteni sonka, a számomra kissé sós sajt és a nagyon sós olívabogyó. Friss kenyeret kaptunk hozzá, s nem maradhatott el a csak errefelé kapható, 5%-os alkoholfokú Medovina sem. Utóbbiból, teljesen véletlenül, hozzám csapódott egy üveggel.

A visszafelé vezető úton már kissé elpilledve véstem az emlékezetembe a lehengerlő látványt. Hálát adtam, amiért ezt átélhettem. Odahaza aztán, ha már elnyomott minket a friss, hegyi levegő, két órát aludtunk. Felébredvén utunkat a parti sétány felé vettük, felfelé sétáltunk Dobrotán. Betértünk aztán a Jó udvar nevű étterembe, de én még a kirendelt sopszka salátámat se tudtam megenni, úgy el voltam még mindig telve attól a finom sonkától…

Találtunk egy kis helyet, az útról levezető lépcsőn át, ahol volt kőgrill, „márvány”asztal. Kisétáltunk a vízre a kőstégen, s percekig néztük az öböl csendes vizét. A túlparti fények mintha fénycsapként lógtak volna alá a vízbe. A koromsötét hegyeket és az eget el lehetett egymástól különíteni, látni lehetett a cakkos vonulatokat.

Láttunk citromfát, narancsfát. Labradort, amint a hasát tartja, hogy a gazdái vakargassák. Ölelkező párt egy kávézó teraszán, görkorizó kislányokat, fa tövében csónakot, lezáratlan autót, eladósorba került szimpatikus robogót.

Katica nénivel még sokáig beszélgettünk, mert ő másnap elutazott Ulcinjba nyaralni, búcsúzáskor megpuszilgatott minket, aztán mindannyian nyugovóra tértünk.

Érkezett egy kalózhajó a kikötőbe, meg egy másik nagy böhöm. Az idő borús volt, ezért úgy döntöttünk, Herceg Novi helyett meghódítjuk az óváros felett magasodó Sveti Ivan erődöt.

Rajtunk kívül volt még itt egy házaspár, ők még a Tara-folyón is raftingoltak, jártak Zabljakban is (ez a Durmitor Nemzeti Parkban van), ők ezen a reggelen indultak haza, Podgoricából repülővel. Pár tippel gazdagabbak lettünk tőlük.

Az erődbe három útvonal vezet fel, mi a legközelebbit választottuk. 2 EUR a belépő, aztán hajrá. Volt nálunk innivaló, némi harapnivaló, mert ez egy rendes túra: az erőd 260 méter magason van és 1350 lépcső vezet fel oda. Nem számoltam, mert felfelé a kocsiúton mentem, s csak lefelé a lépcsőn, így sokkal kényelmesebb.

Még az elején találkoztunk egy magyar házaspárral, ők is kalandosan utazgattak kocsival, sehol sem foglaltak előre szállást, mégis mindenhol találtak. Ők Dubrovnik felé mentek haza aztán. Rajtuk kívül rengeteg amerikai volt, a nagy böhöm hajóról, valószínűleg.

A felfelé vezető út bármelyik pontjáról fantasztikus panorámában lehet részünk: hol az öbölre, hol a környező hegyeket csodálhatjuk. A hivatalos pihenőhelyek közt van a Gospe od Zdravlja templom is ["Our Lady of Health" - magyar megfelelőt nem találtam], melyen egy sír is helyett kapott a lépcsők tetején [1993-as tihanyi osztálykirándulásunk óta nagyon ügyelek a padlókra a templomok körül; itt is első dolgom volt lenézni, amikor felértem a lépcső tetejére, így nem gyalogoltam rá a sírra, ahogy tettem azt oly régen I. Andráséval, ami akkor még nem volt elkerítve].

Már nem emlékszem, pontosan melyik szakaszon járhattunk, amikor hirtelen elbődült a nagy hajó kürtje, majdnem leugrottunk a falról, akkorát szólt, elköszönt ugyanis a távozó kalózhajótól.

A falakhoz fel lehet mászni: amerre ösvény, lépcső vezet, nincs lezárva, mindegy, mennyire eldugott szakaszhoz visz. Én nagyjából fel is fedeztem ezeket a kerülőutakat, izgalmas volt. Kísérletező kedvünk nem hagyott alább a csúcson sem: mögöttünk volt egy szakadék, és leteszteltük, hogyan veri vissza a hanghullámokat, a "hahó" szó teljes tüdejű kiáltásával. Prímán.

A hegy ezen oldala mögött, lenn a mélyben egy romváros is van, ide csak Waldo találta meg az odavezető utat. A hegy másik oldalán, a tövében pedig egy római kori romváros található, de azt nem néztük meg egyáltalán.

A dombtetőn már sütött a Nap, hirtelen nagyon meleg lett. Egy sütkérező pillangót meg is örökítettem. Lefelé aztán B útvonalon jöttem. A meredek oldalon húzódik ez az út, a lépcsők és fordulók korlátmentesek, oda kell figyelni, nem kisgyermekes út. Én persze élveztem. Találtam egy C útvonalat is, amely a falon kívül vezetett le, de végül nem mentem el arra, pedig nagyon birizgálta a fantáziámat, csak nem tudtam, hol ér le.

Amíg ezen morfondíroztam (ti. menjek-e erre, avagy ne), arra lettem figyelmes, hogy valami szokatlant tapasztalok a nadrágom szárában. Nos, potyautas képében egy hatalmas szöcskét tessékeltem ki onnan.

Leérkezvén kissé elcsigázottan ültünk be egy halétterembe. Én a ház haltálát rendeltem ki, röviditalként most a Pelinkovac-ot kóstoltam meg. Nos, ez az itóka azoknak fog ízleni, akik az Unicumot is szeretik - én nem tartozom ezen emberek közé. [Ahogy utólag olvastam, ez is keserű gyógynövénylikőr, általában 28%-os alkoholfokkal. Jéggel és citrommal szokták felszolgálni. Hasonlóan kellemes illata van, mint az Unicumnak.]

A limonádét itt teljes egészében igazi citromból készítették, ízében és illatában azok a teák jutottak eszembe, amit nagymamám szokott készíteni Csongrádon. Pincérünk - bár inkább a főúr szó illik rá kifogástalan modora miatt - készséggel mutatta meg nekünk a friss halakat, orgánuma kellemes, s épp a nyáron töltött el egy hónapot Kubában.

Ebédünk során ismét macskák vettek minket körbe, ebéd után pedig egy szőke kisgyerekben gyönyörködtünk, aki bájos édesanyjával játszott, aztán kokettált minket. Nagyon aranyosak voltak, nem is bírtam ki, hogy ne örökítsem meg őket.

Aztán eleredt az eső. Megvártuk a végét, majd elengedtük egymást két órára, hogy mindenki szabadon barangolhassa be az óvárost. Én négy templomba is bementem. Először az 1116-os építésű Sveti Tripon templomba, ahova 1.50 a belépő, mert itt egy múzeum is található.

Látható itt őskönyv, ikon, freskómaradvány, régi papi öltözetek, nagyon sok minden. A két harangtornyot összekötő erkélyre is ki lehet menni. Számomra itt az volt a különleges igazán, hogy az orgona lenn foglal helyet, így végre testközelből szemlélhettem meg a regisztereket, például.

Az egyik téren két templom is helyet kapott, az egyik a Sveti Luka templom, amelyik elég kicsi, szinte csak az ikonosztáz fér el benne. Ide egy pap invitálta be nagyrészt a betérőket. Nem időztem itt sokáig.

A másik templom a Sveti Nikola templom, melynek fekete kupolái vannak. Nagyon kellemes egyházi zene szólt, hatalmas ikonosztáz fogadott, s színesek az ablakai. Templomban nem nagyon szoktam fotózni, de itt a gyertyákat mégis megörökítettem. Folyamatosan sercegtek, egyébként.

A negyedik a Sveti Clara templom volt, amely nagyon szimpatikus volt nekem, főleg a kazettás mennyezeten helyet foglaló Szűz Mária kép. Jó atmoszférája volt, megtaláltam azt a kovácsoltvas lépcsőt is, amelyik az orgonához vezet fel, de le volt zárva.

Az óvárosban rengeteg műemlék-épület található, amit nem is csodálok, ugyanis található itt olyan ház, amelyik 900 éves. A Fegyverek terén, ahova a központi bejárat vezet, van egy óratorony, az például 1602-ben épült. Hangulatos sikátorok, fényesre járt kövek, spalettás kőházak, száradó ruhák, rendezetlen utcaszerkezet jellemzi a vastag fallal körülvett óvárost. Érezni az időt, jó értelemben, nem hiába nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé.

Hentestől rendelt vacsora zárta a napot a teraszon, s ismét figyelemmel követhettük, ahogy a fehér hajó, diszkóval a fedélzetén, kiúszott az öbölből.

Mióta a telefonunk átállt a helyi hálózatra, minden nap kapunk időjárás-előrejelzést SMS-ben. A tegnapi, amely persze a mára vonatkozott, azt írta, hogy zápor-zivatar várható, viharokkal. Nos, bejött.

Kora reggel heves esőre ébredtem, és az ég sem volt csendesnek mondható. Katica néni mesélte, hogy már nagyon régen nem esett errefelé az eső és nagyon várják. Szerintem most nem csak a kotoriak, hanem úgy nagyjából minden montenegrói imája meghallgattatott, mivel országos eső volt, a hírek szerint.

Bennragadtunk. Én reggeli utána vissza is dőltem aludni, mondjuk, azt, mitől fáradtam el ennyire, nem tudom. Mindenesetre fél kettő körül keltem fel, az eső úgy fél háromra állt el. Nem teketóriáztunk sokáig, felkerekedtünk ebédelni.

Odafelé a zivatar-rendszer szépségeiben gyönyörködtünk. A nagy, szürke felhőket kompenzálva volt egy fehér, lapos felhő, amelyik pont a víz felett lengedezett, nagyon szép volt. A leszálló páráról/felhőről, amelyik olyannyira tetszett, kiderült, hogy eső. Így van ez.

Ezúttal a Tiha Noć étterembe mentünk, amely Csendes éjt jelent. Katica néni itt a báránypecsenyét ajánlotta, én ezt is rendeltem. A felét elcsomagoltam, akkora adag volt; omlós volt a hús, vele főtt krumpli érkezett mellé köretnek. Egyetlen hibája az volt, hogy elég sós volt.

Pincérünk egy idősebb férfi volt, kedves fickó. Bemutatta a halakat, a többiek ebből választottak. Amikor elkészült, ő pakolta át a tálcáról a tányérokba, szépen kiporciózva. A szomszédos teremben az ismerősei adták meg az alaphangot, valószínűleg ünnepeltek valamit. A vendégsereg ebből a két csoportból állt.

Hazafelé eleredt az eső, nem is kicsit. Találkoztunk egy kutyasétáltató nővel meg a barátnőjével, több ízben egymásra mosolyogtunk. A blökije a bokáig érő pocsolyákon gázolt át nagy örömmel.

Úgy istenigazából akkor kezdett rá a zuhé, amikor megálltunk a partmenti pékségnél reggelit venni. Volt egy nápolyi jellegű valami, laktató volt és finom, de emellett vettem még lekváros bukta kinézetű péksüteményt is, és bugyolált virslit is, amit hot-dogként árultak.

Az emelkedő kisebb vízeséssé változott. Ekkorra a zoknim már csurom víz volt, de ahogy a hideg víz átfolyt a cipőmön felfelé kaptatva, na, az nem volt piti érzés.

Kifejezetten sajnáltam a csónaktulajokat, akik az esőszünetben kimentek kimerni a vizet; most legalább ugyanannyit kaptak vissza, ha nem többet, mivel konkrétan ömlött az eső.

Most csak azt nem tudom, a cipőm hogyan fog megszáradni, mert nincs nálam váltás, s újságpapírt sem találtam, amivel ki tudnám tömni, a fűtésről pedig nem tudjuk, működik-e. Sebaj. Nem kizárt, hogy holnap sem fogunk tudni merre menni, mert az előrejelzés ugyanilyen időt mond.

Furulyaszó hallatszik be épp, valahonnan innen a közelből. Tegnap az óvárosban hallottam, két helyen is, zongoraszót leszűrődni, nagyon kellemes volt.

Estére nagyon érdekes szélvihar kerekedett: számomra meglepő módon meleg volt a szél, pedig nagyon erőteljes volt. A mögöttünk magasodó hegy takarásában vihar tombolt, a villámok megvilágították a sziluettjét; a viharfelhők a hegycsúcs alatt helyezkedtek el.

Találkoztunk Katica néni visszatérő macskájával, aki már egy öreg példány, s hangja se sok van – a terasz védelmében húzta meg magát, habár a már említett szél miatt kinn melegebb volt, mint benn a lakásban. Azért megvártuk a késő esti híradót, ami itt egy órás, de az időjárás-jelentés itt is a végén van.

A hírekben a 10. évfordulóra emlékezve mutatták be a Szerbia-szerte volt tömegtüntetéseket, amelyek a Milosevic-kormány lemondását követelték. Magyarokra vonatkozó hír is volt, nem sokat értettünk belőle, s várost sem írtak ki sehova, csak azt láttuk, hogy vörös sáros víz öntött ki valahol, de nagyon.

Aztán csak elérkezett az, amire vártunk, de nem sok jót ígért: Montenegró összes városát az eső képecskével tüntették fel, de legalább holnap utánra már jó időt mondtak. Ennek tudatában mentünk aludni.

Az időjárás-jelentés eléggé „okos lány”-osra sikeredett: volt is vihar, meg nem is. Esett is országszerte, meg nem is. Ez úgy nézett ki, hogy verőfényes napsütésre ébredtünk, miközben mindenhol máshol az öbölben szakadt az eső és villámlott és nagyon szürke fellegek vettek minket körül.

A cipőm nem száradt meg, szerintem vizesebb lett, mint volt, így papucsot húztam. Elsétáltunk ahhoz a buszmegállóhoz, amelyikről úgy tudtuk, Herceg Noviba megy,de aztán kiderült, hogy támadt némi fekete lyuk az emlékeinkben, amelyik beszippantotta a tényt, hogy onnan csak Risanba megy busz, Peraston át. Míg erre rájöttünk, az ördög kétszer elverte a feleségét.

Az autóbuszállomáson még várnunk kellett, én addig körbenéztem, hátha van valamerre cipőbolt, de nem akadt egy sem 5 perces sugarú körben. Épp időben értem vissza, mert beért a busz, amelyik aztán bevitt minket a viharzónába.

Peraston átsuhanva láttuk a két szigetet, majd láttunk vízesést, - szerintem – haltenyészetet, meg az ömlő esőt, ami kisebb patakokat varázsolt az utakra. Ahogy Herceg Noviban leszálltam a buszra, toronyiránt startoltam fedél alá, s Wales óta először elővettem a hőlégballon-terjedelmű esőkabátomat.

A hajam előretolult, alig hallottam valamit, a papucsom addigra feltörte a lábam, kissé nehézkessé vált a fotózás is a körülmények miatt; nem sok hiányzott, hogy szakadjon nálam a cérna... De aztán rátaláltunk a jó irányra, utána láttam egy bezárt cipőboltot, végül épp az óváros bejáratánál bukkantam egyre, amelyik nyitva is volt és lehetett is kártyával fizetni. Nem is tellett sokba, pár perc múlva egy kis pofás Kappa cipő landolt a lábamon 6500 HUF-ért.

A nagy örömre elindultunk felfelé, hogy meglessük a spanyol erődöt, de úgy elbújt, hogy nem találtuk. Ellenben láttunk egy domboldali kertben két kecskét legelni, helyieket fát vágni, meg egy fehér macskát, amelyik egy félig elbontott ház kapuja tetején heverészett, mögötte pedig ott voltak a sötétszürke gomolyfelhők, szuper látvány volt ezekkel a kontrasztokkal, de végül nem örökítettem meg.

A Kanli Kula erődöt nem volt nehéz fellelnünk, mert elmentünk mellette. 1 EUR-t kóstál a belépő, és keresztül-kasul be lehet járni. Falairól tökéletes kilátás nyílik az óvárosra, a tengerre, az öbölre és a környező hegyekre. Nagyon hangulatos innen szétnézni. Az út felőli falakról pedig a spanyol erődöt is lehet látni – nos, immáron tudom, merre van. [Az erőd neve török, és Véres Tornyot jelent. A XVII. században tesznek róla említést először a dokumentumok, de a sok átépítés miatt nem tudják pontosan, mikor épülhetett.]

Mellénk szegődött egy tigrisszínű, csíkos macsek, jó darabon elkísért minket, leült az étterem előtt, ahol elköltöttük finom ebédünket (én ismét helyi specialitást rendeltem, húspogácsát Leskovac módra), de útközben megunta a várakozást és továbbállt. Éttermünk amúgy mindössze két fő személyzetet számlált, a kiszolgáló férjet és a sütő-főző asszonykát. Elhelyezkedése remek: éppen az óváros bejárata előtt található. [A bejárat az 1667-ben a mai formáját elnyert, ma is török néven Szahat-kulaként (Óratorony) emlegetett kapu. Szecessziós elemeket mutat, s az egykori török kapubástya maradványainak felhasználásával épült.]

Miután megtekintettük az arkangyal-templomot [1856-ban épült Szent Mihály Arkangyal templom], amely ugyan kicsi, de annál hangulatosabb pravoszláv templom, benn a tenger világos kékjével, filmet kellett cserélnem. Bebújtam a „sátram” alá, miközben egy nyakörves macska dörgölőzött a lábamhoz. Vicces volt.

Elindultunk lefelé, megtekinteni a „J” betűvel kezdődő templomot [Sveta Jeronima templom, mely 1856-ban épült], de sajnos nem volt nyitva. A téren, amelyen áll, egy nagyon szép pálmafa is helyet kapott a városfalon. A mellette lévő épületből zongoraszó hallatszott le. [A citadella előtti óváros térképen láttam, hogy az a város zeneiskolája.]

Nagyon kellemes volt így, már a délutáni, elnyúlt fények voltak, a pálmafa árnyékát a templom harangtornyára rajzolta fel a Nap, hozzá még ez a zene, miközben csend vett minket körbe (az óvárosban nincsenek autók). Le is sétáltunk a kikötőbe, ahol rajtunk kívül családok sétáltak, meg hát, ugye, turisták is, mint mi. És itt végre zúgott a tenger! Ez annak köszönhető, hogy szemben van a Kotori-öböl bejárata, innen látni a nyílt vizet.

A parton egy nő horgászott, a korlátra támaszkodva néztem, miközben hallgattam a tenger hangját. Alkonyat volt, szellő lengedezett, a hegyek felől kezdett felszállni a pára. A természet ma sem bánt szűkösen a szépségekkel.

A nap utolsó járatával tértünk haza egy Mercedes mikrobusz képében. Ez azért így nem volt semmi. Ami furcsa volt, az az, hogy a viteldíj viszont egy Euróval kevesebbe került, mint odafelé.

Mivel nem volt eső, robogtunk hazafelé: záróvonalnál előztünk, 20-as táblánál 60-nal hajtottunk. Nem rohantunk, csak haladtunk rendesen. Felhívnám a figyelmet, mielőtt bárki rossz szóval illetné a buszvezető bácsinkat, hogy menetrend szerinti járat ide vagy oda, két gondolattal a ház után tett le minket. Otthon ilyet melyik merne tenni?

Nem volt nehéz eldöntenünk, hogy szeretnénk még maradni, így meglátogattuk Nadiát, Katica néni lányát, aki felhívta őt nekünk. Szerencsére nem volt teltház, így maradhattunk még. Nagyon kellemes időt töltöttünk ezzel a látogatással, megismerhettük Nadia családját is, s ezzel zárult a napunk.

Elvesztettük egymást. E sorokat most úgy írom, hogy a többiek még nem értek vissza, emiatt pedig nem vagyok nyugodt, így inkább az írással terelem a gondolataimat. Közben megérkeztek a ház új vendégei, Nadia most gardírozza őket. Kinn ülök a teraszon, kellemes idő van.

Ma Perasttal indult a nap. Nagyon kis helyes városka. A busz a part menti sétány fenyőfákkal övezett bevezető szakaszánál dobott le minket, onnan mentünk be. Fotóséta jelleggel mászkáltunk, aztán kerítettünk egy hajóst, aki 5 EUR/koponya áron átvitt minket a Szirti Madonna szigetére, s otthagyott minket fél órára.

A másik sziget, a Szent György sziget, melynek partján nem szabad kikötni. Bencés rend lakja, van itt egy monostor [XII. századi], valamint egy temető is.

A Szirti Madonna szigete mesterséges sziget. A helyi tengerészek, halászok építették fel nagyjából 200 év leforgása alatt, a legenda szerint hajóroncsokból és sziklákból. [Úgy olvastam, hogy itt a víz 12-20 m mély.] Területén a Szirti Madonna temploma áll és még pár kisebb építmény. A templomnak van egy, múzeumként szolgáló szárnya, de nem ez adja az egyediségét.

A főhajó felső negyedében és a mennyezeten csodálatos festmények láthatók. A harmadik negyedben kaptak helyet a tengerészek, halászok hálát adó ezüstlemezei, melyekből a világon egyedülálló gyűjtemény tevődött össze, körülbelül 2500 darabbal. Az oltár nagyon szép [márványból van kifaragva]. Az oltárképről másolta egy asszony azt a híres gobelint/hímzést, amelyiket mindeképpen látni akartunk.

Benn ült egy pasas, ő mondta, hogy a templom ingyen megtekinthető, a múzeumba viszont 1 EUR-t kell fizetni. Amikor megtudtuk, hogy itt van ez a híres alkotás, meg is vettük a jegyet, és a fickó akkor mondta el nekünk mindezeket, amit eddig meséltem (meg ennél többet is, csak nem jegyeztem meg).

A múzeum bejárata felett a hívek ajándékai láthatók keresztelőkről, első áldozásokról, talán esküvőkről is. Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a templom. A múzeum elég eklektikus volt, szerintem: korabeli cserépedényektől kezdve régi kötélhágcsókon át a festményekig, fegyverekig minden látható. A berendezése rusztikus, ez tetszett benne. Az ablakok kovácsoltvas ráccsal díszítettek, hajópadló van és gerendás mennyezet, fehér falak.

A már említett mű az emeleten található a szuvenírpult szobájában. Az asszony 25 éven át készítette, míg várta haza a férjét a tengerről. Mire elkészült vele, megvakult. Négyzetcentiméterenként hetesszáz öltést tartalmaz! Igazi különlegessége azonban az, hogy az oltárképet övező angyalok haját a saját hajából hímezte. Ahogy aztán ő őszült, úgy őszültek meg az angyalok is. Mivel soha nem látta viszont a férjét, ez ad némi szomorkás felhangot a dolognak, de a montenegróiak a hűség jelképeként tisztelik.

Ezután felkaptattunk egy templomhoz, ami egy harangtoronyból és egy különálló kápolnaszerű épületből áll, de nem volt nyitva, bár utóbbiba be lehetett tekinteni a rácson át. A szomszédos házak valamelyikéből ínycsiklandó illatok áradtak, valahol valaki nagyon értett a konyhaművészethez.

Felmásztunk egészen az autóútig, útközben valahol elhagytam a tüdőm, olyan meredek volt a lépcső. Ezen visszacsorogtunk a buszmegállóig, végig kaktuszokkal és gránátalmafákkal borított sziklafal mentén haladtunk. Tűzött a Nap és zengtek a kabócák.

A busz egy Euróval drágábban vitt minket vissza. Kezdem nem érteni ezt a dolgot, mivel, ugye, tegnap Herceg Noviból meg ugyanennyivel olcsóbban jöttünk haza. No, nem baj, most egálban vagyunk legalább.

Szerváltunk a hentestől ebédet, én tengeri herkentyűs nyársakat rendeltem, darabja egy Eurót kóstált. Volt rajta garnélarák, tintahal, kagyló, polip. Finom volt, csak a tányéromon lévő olajat sikeresen ráapplikáltam a nadrágomra is... Mosás lett a vége, meg egy gyors átöltözés és indultunk is Tivatba. Jobban mondva indultunk volna, mert úgy egy órát kellett várnunk a buszra.

Kis intermezzóként írom, hogy a többiek még mindig nem érkeztek meg, de azóta mellém telepedett Katica néni idős macskája, aki most már nem ijed meg minden mozdulatomra, s nyugton pihen a helyén.

Folytatom. Tivatban érzésre leszálltunk egy megállónál. Amikor útba igazítottak minket, akkor derült ki, hogy ezt két megállóval korábban is megtehettük volna. Ehelyett gyalogoltunk úgy 20-25 percet, mire elértünk a Gornja Lastvára vezető bekötőúthoz, ugyanis ide akartunk (akartam) felmenni mindenképpen, s mivel már nagyon elnyúltak a fények, sietni kellett egy kicsit, hogy még sötétedés előtt felérjünk és lehessen fényképezni.

Ez egy elnéptelenedett falu Tivat felett 300 méterrel. A XX. század elején kezdődött a folyamat, amikor az emberek leköltöztek a tenger mellé a jobb megélhetés érdekében. Aztán az 1979-es földrengés erre rátett még egy lapáttal, mert sok ház lakhatatlanná vált. Sokáig egyetlen egy ember lakott itt, aki a kézi olivaolaj-sajtolót üzemeltette. Ezt még ma is meg lehet tekinteni, nekünk nem volt rá alkalmunk. Amúgy pár éve elkezdtek visszaköltözni a tulajok, így már nem lakatlan teljesen.

A faluba vezető szerpentin kellemes emelkedőt tudhat magáénak: nem is könnyű, de nem is nehéz. Sajnos arra már nem emlékszem, milyen fokú. Én egy adott tempóval, menetjelleggel és kissé zihálva ugyan, de zökkenőmentesen tudtam abszolválni. A zökkenőmentes azt jelenti, hogy ezt a körülbelül 5 km-es felfelé ívelő utat mindössze négy, 5-10 másodperces megállóval, tehát igazi pihenő nélkül meg tudtam tenni anélkül, hogy teljesen kivette volna az erőmet.

Waldo járt előttem úgy talán fél perccel, vagy eggyel, Bori mögöttem nagyjából ugyanennyivel jött. Egy kanyarban láttam utoljára, később egy másikban kiáltottam neki, de nem érkezett felelet. Waldóval kétszer találkoztam, egyszer, amikor egy gombát fotózott, meg egyszer a végállomásnál, és útközben őt is láttam egy kanyarban, már a finisnél.

Egy idő után már nem lehetett hallani a főút zaját, kellemes erdei csend vett minket körül. Friss volt a levegő, kezdett hűvösödni is, én minden pórusomon át izzadtam. Nagyon jó túra volt, lassan vette ki az erőmet, az ilyet szeretem.

A „csúcsnál” Waldóval karöltve örökítettük meg a naplementét, én ekkor ittam először, és milyen jólesett! Aztán bevetettem magam a házak közé. Mindent beszőttek a növények, a sikátor lépcsőit, a házakat, amelyekből már csak a falak álltak. Furcsa látvány egy lakószobából kikandikáló fa, meg kell hagyni.

A girbe-gurba utcácskákból, amit végig kőlépcső borított, sikerült pont a templomnál kilukadnom, ahogy elterveztem. A helyiek épp a kaput díszítették körbe babérlevélre emlékeztetető növénnyel.

Az előtte elterülő panorámát a hegyek mögé nyugvó Nap látványa tette szemgyönyörködtetővé. A természet most is csak úgy ontotta magából az életteli színeket; csak álltam és igyekeztem minden porcikámmal befogadni ezt az élményt.

Aztán a templom körül sertepertélők közül összeköszöntem az egyikkel, aki ezután rögtön nyújtotta a kezét, a neve kíséretével, Ivannak hívták. Kezet ráztunk, én is bemutatkoztam. Elmesélte, hogy a templom ezen a szombaton, délután négy órakor fogja ünnepelni a 600. születésnapját. Mindezt szerbül, amiből a négyet és a százat értettem, de szerencsére akadt egy fiatal nő, aki tudott angolul és lefordította az egészet. Kedvesen invitáltak az eseményre, de mondtam nekik, hogy addigra már Budván leszünk, és az innen egy kicsit messzebb van.

Kérdezték, merről jöttem, amikor megmondtam, a másik nő már rá is vágta, hogy „á, magyarski”, én meg kihúztam magam, hogy igen. Elköszöntünk, én pedig ismét bevetettem magam a házak közé, egy másik úton, mint amerről jöttem. Itt is kőlépcsők vezettek lefelé, aztán átvágtam egy kerten, amelynél véget ért; abban a házban, amelyhez tartozott, már laktak.

Arra az útra értem ki, amelyiknél Waldóval találkoztam, mielőtt dzsungelharcost kezdtem játszani, de híre-hamva nem volt itt embernek. Így aztán elkiáltottam magam mindkettőjük nevével, de nem érkezett rá reakció; biztosan már lefelé tartanak – gondoltam. A teljes bizonyság kedvéért felhívtam Borit, de nem vette fel a telefont. Mit volt mit tenni, elindultam lefelé.

Már sötétedett, elő is vettem a fejlámpámat (Waldo is elrakta a sajátját). Még lehetett látni rendesen, de nem akartam később keresgélni. Nem sokkal később hallottam, ahogy harangoznak, így megnéztem az időt: fél hét volt.

Nem tudom, mennyit bandukolhattam lefelé, amikor meghallottam egy autót fenntről érkezni, s mivel pihenéskor nem ültem le és éreztem a virgácsaim, gondoltam egyet és lestoppoltam. Világoskék Zastava volt, tutira veszem, hogy jóval idősebb, mint én. Egy helyi bácsi vezette, keveset konzultáltunk is, az éjszakáról mondott valamit, én meg helyeseltem. A beketőúttól úgy két percre tett le, nagyon kedves volt.

Lefelé menet azonban egyáltalán nem láttam a többieket, így amikor kiszálltam a kocsiból, ösztönösen felfelé néztem, gyanítva, hogy még biztosan odafenn vannak. Volt fenn egy étterem is, lehet, beültek egy kicsit. Én azonban már nem tartottam magam képesnek arra, hogy visszamásszak, eléggé le voltam már amortizálva.

Volt az út mellett egy hotel, de végül nem mentem be, úgy voltam vele, kibírom hazáig. Elsétáltam a buszmegállóhoz, amit idejövet láttunk, s pad híján leültem egy farönkre. Megint felhívtam Borit, de továbbra sem vette fel. Sejtettem, hogy otthonhagyta a telefonját és ezért nem.

Egy kutyára lettem figyelmes, amelyik minden autót, amelyik elhaladt mellette, megugatott, míg utána futott. Csóválta a farkát, de az egyik hátsó lábát húzta kissé. Bongyor szőre volt, talán sötétszürke. Csak remélni tudom, hogy nem igaz a feltételezésem, miszerint otthagyták.

Sajnos a többiek nem érkeztek meg, mire jött egy kotori busz, s mivel tudtam, hogy úgyis hazajönnek, felszálltam rá. Én tudtam, hogy megvagyok és nem vesztem el, ezt igyekeztem a gondolataimmal szuggerálni Bori felé.

Ahogy jöttünk, láttam az egyik kompot a vizen, teljes harci díszben, nagyon vagány volt! Egyik partnál horgonyzó társába egy alkalmazott vezényelt be éppen egy teherautót. Innen egyébként Perastba is megy komp.

Az óváros főkapujánál szálltam le, mert filmet akartam venni. A Fegyverek terén van egy fotósbolt, erre emlékeztem, utána nem sokkal pedig egy pékség, ahol reggelihez jutottam, aztán hazasétáltam.

Le akartam ellenőrizni a telefonos teóriámat, így Borit negyedjére (mert közben hívtam még egyszer) a szobánkban csörrentettem meg, s mivel elkezdett zenélni a fiók, ezért a gyanúm beigazolódott. Így viszont hozzájutottam Waldo telefonszámához, akit viszont nem lehetett kapcsolni.

Megvacsoráltam, elkerülvén a helyzetet, amikor majd a gyomoridegtől már nem fogok tudni táplálkozni. Még van időm az idegeskedés előtt, mert az utolsó busz éjfélkor indul onnan, de nyugtalanít a gondolat, hogy lehet, nem is találkoztak odafenn és külön vannak; végül  elhessintettem magamtól ezt a kelletlen forgatókönyvet.

Közben beszéltem Nadiával, és megismerkedtem a házaspárral is, akik érkeztek. Most éppen háromnegyed tíz van, a többiek még mindig sehol. Áthidalásként íme pár kép, amit útközben láttam:

Odafelé menet, Prcanjnál az út melletti sövény alatt kuporgott egy vizslaszerű eb.

Az egyik stég előtt, szintén itt, egy halászháló volt kiterítve, s megvilágította a délutáni napfény. Kifejezetten sajnáltam, hogy buszon ülök és nem szállunk le.

Az imént egy fekete macska suhant el a lugas feletti falon.

22.10-kor befutottak! Azért ilyen későn, mert kerestek, aztán lejöttek a hegyről, bementek a hotelba, ott kerítettek maguknak egy jóembert, aki visszavitte őket kocsival, közben szóltak a rendőrségnek, hogy eltűntem, aztán végül telefonáltak Katica néninek, aki felhívta a lányát, aki mondta neki, hogy itthon vagyok, s mikor Katica néni visszaszólt a pasasnak, hogy nem kell aggódni, akkor adta a drótot a rendőröknek is és hazahozta egy rövidebb úton mindkettőjüket. Ezt persze oda-vissza megvitattuk, ahogy illik. :-D

Szóval, így törpént.

Ma megvolt az utolsó, teraszon elköltött reggelink Katica néninél. Nem hamarkodtuk el sem felkelést, sem az indulást, nem kergetett minket a tatár. Szépen összerendeztünk mindent, a házaspártól elköszöntünk.

Amikor kivittem a szemetet, felfedeztem egy rajzot a kukatároló betonfalán, meg is örökítettem a telefonnal. Én bulldognak mondtam, de Bori, amikor ránézett, azt mondta, macska.

A taxira most nem kellett várnunk, mert épp kiállt egy a mellettünk lévő villából, rögvest le is intettük. A vicces az ár volt, ugyanis ugyanazzal a taxitársasággal mentünk a buszpályaudvarra, ugyanúgy leintettük, és mégis, egy Euróval olcsóbban vitt el minket. Ezzel a manőverrel én, speciel, totál elvesztettem a fonalat az árkalkulációt illetően. Sebaj, ez legyen a legnagyobb gondom.

Olyan jól időzítettünk, hogy a buszra sem kellett pár percnél tovább várni, azonban eléggé tele volt, külön ültünk abszolút: Bori a végében, én középütt, Waldo pedig legelöl.

Budván bekanyarodtunk a buszpályaudvarra; amikor Sutomore felől érkeztünk, ez nem történt meg.

Kifelé menet egy barna hajú, idősebb néni leszólított, s nem telt bele 5 percbe, volt szállásunk. 25 Euróról alkudtuk le az árat 7-re, fejenként. A hely nem volt messze, nagyjából 10 perc lehetett gyalog. Sajnos nem a tengerre nézett, de ez akkor már nem nagyon érdekelte a társaságot. Egy első emeleti szerény lakás szobája volt a miénk, frissen húzott, patyolattiszta ágyneművel.

A szomszédos épület egy sportközpont, éppen egy kosármeccs zajlik: hallani a cipők nyikorgását, a csatakiáltást, szurkolást, dudaszót, sípszót, nádihegedűt, azt éppen nem.

Miután lepakoltunk, útnak is indultunk. A nénitől kaptunk frissítőt, meg induláskor egy-egy „ciao”-val kísért almát. Sokat mosolyog, egyébként.

Kisebb kacskaringók után végre letaláltunk a partra. Ott várt minket a tenger a zúgásával, színével, szelével, napsütéssel. Elindultunk a sétányon Bečići irányába, megálltunk egy kis hídon, ahonnan kishalakat néztünk és mókáztunk velük: a kezünk árnyékára megijedtek és szana-széjjel spricceltek tőle. Jókat nevettünk. Továbbindultunk, s kisvártatva azon kaptuk magunkat, hogy befizettünk egy egy órás hajókázásra.

Ennek keretében körbehajóztuk Sveti Stefant, s fél órára kikötöttünk Sveti Nikola szigetén is. Nos, ez utóbbi sziget távolról nem ígér különösebben semmit, no, de amikor ott vagy!

Mielőtt elmesélem, milyen, még ejtek pár szót magáról az útról. Bori a tetőn utazott egy ideig, Waldo is és én is a hajóorrt választottuk székhelyül. Rajtunk kívül még egy idősebb német házaspár ült előttünk, akik az erős szelet nem mindig bírták: többször fogták a fülüket. Én csak a sapkámat vettem le egy idő után, hogy ne repüljön le a fejemről idejekorán.

Jött velünk egy srác, aki az idegenvezető szerepét töltötte be, elmesélte, mi mindent látunk a parton. Például Montenegró második legdrágább hotelének, a Splendidnek – amelynek vendéglistáján Madonna és Angelina Jolie is szerepel –,  van egy saját, két kilométer hosszú strandja.

Említette Sveti Stefant, amelyik a legdrágább. Ez egy halászfalu volt régen, elnéptelenedett, túlnyomórészt orosz befektetők felvásárolták és a házakból luxusvillákat, -apartmanokat hoztak létre. Nemrég még látogatható volt 6-7 Euró ellenében, idén azonban bezárták a turisták elől. Igazából nem nagyon csodálkozom rajta, itt ugyanis még Sylvester Stallonénak is van egy vityillója.

Fenn, a hegyekben láttunk magányosan álló templomot az egyik csúcson, kinn a vizen halászhajót, az óváros felé menet vízisielőt is.

És most íme, Sveti Nikola szigete! A tenger felé eső része valami elképesztően káprázatos látvány: a szikla és a tenger találkozik, színtiszta a víz, színesek a sziklák és fehérek a kövek. Magával ragadó élmény; be is ültem a partmenti kövekre, s átadtam magam a tengeri levegőnek, a napfénynek, a hullámok hangjának, s a szemet gyönyörködtető panorámának.

Visszafelé menet köszöntem az ottaniaknak, de hiba volt, mert az egyik jött kezet fogni, amivel még nem lett volna probléma, de valamit szövegelt szerbül és nem akarta elengedni a kezem, utána meg puszit akart adni, amit egy trükkel elhárítottam, utána megdorgáltam, mégis mit képzel, s ahogy partot értünk, húztam kezet mosni.

A hajóskapitányunkat megörökítettem, remélem, sikerült, mert egy nagyon szimpatikus ember volt, magas, szép szál, amolyan apám-korban lévő tengeri medve.

A partmenti sétányon mentünk vissza az óváros irányába. Nagyon sok árus volt itt a hegyekből, akik hímzett terítőket, kesztyűket és meleg kelméket árultak. Egyikőjük standját feldöntötte az erős szél, segítettünk neki összeszedni a portékát. Bori azt vette ki a beszédéből, hogy azt mondja, jó gyerekek vagyunk.

Az óváros kisebb, mint amekkorának első ránézésre tűnik, de kis kedves, girbe-gurba utcás, kőházas-kőjárdás hely ez is. Elsétáltunk mindegyik templomhoz, de be nem mentünk egyikbe sem, mondjuk, csak egy volt nyitva, s kettő nem is látogatható a négyből.

Az egyiknek az oldalsó és elülső bejárata felett is nagyon szép mozaik található [ez a Sveti Trojice, vagyis Szentháromság templom], egy másiknak viszont hiányzanak a harangjai a harangtornyából [ez a Santa Maria in Punta templom, amelyik amúgy a legrégebbi is egyben: 840-ben épült].

Úgy döntöttünk, ezt a templomot majd később megnézzük, és harapnivaló után néztünk. Beültünk egy szimpatikus étterembe a parton, amelynek még elfogadható árai voltak. Borival ettünk hallevest, amit mindenképpen ki akartam próbálni, szerintem ő is. Főételnek Njeguši steak-et kértem, amely a nevéből eredően Njeguši sonkával és sajttal volt megtöltve, elképesztően finom volt.

Legalább öt macska kokettált minket ebéd közben; az egyik közvetlenül mellettem telepedett le a földön. Egy anyamacska volt a kölykeivel. Viccesek voltak, amikor ide-oda szaladgáltak.

Kisebb problémám adódott az étterem teraszajtajával, próbáltam előre, hátra, aztán odajött a pincért és elhúzta jobbra... No comment.

Nem kértünk desszertet, én így is elcsomagoltattam a felét a steak-nek. Visszasétáltunk az óvárosba, s leültünk a parti kávézóban. Egy-egy cappuccino társaságában asszisztáltunk a naplementéhez. Nyugalmat sugárzó időtöltés volt ez részünkről.

Mellettünk két kislány játszott a kövekkel, odébb pedig két horgász reménykedett a jó fogásban. Közben a tenger vize verdeste a part menti kavicsokat, a lenyugvó Nap pedig pompás színkavalkádot rögtönzött nekünk.

Kifelé jövet összehaverkodtam egy pici fiúval, aki már tudott járni. Nagyon kis cuki volt, integettem neki, s amikor a mamája mondta neki, hogy integessen vissza, több ízben is megtette! Meg tudtam volna zabálni, olyan aranyos volt.

Hazafelé a part menti bazársort választottuk, s úgy okoskodtunk, hogy megnézzük a buszpályaudvart, merre tudunk holnap elmenni, de aztán azt vettük észre, hogy leszurkoltunk egy-egy három Eurós foglalót egy Skadar-tavi kirándulásra. Emiatt olyan reggelnek néztünk elébe, amikor kivételesen órára kell majd ébrednünk.

Sétánk során láttunk egy szép golden retrievert, amint a gazdájával játszottak. Egyébként kevés a kutya, valószínűleg ezért is van olyan sok macska: étteremben, templomoknál, házak között, ésatöbbi, és csak egy-két példány volt girhes.

Még a bazársor előtt arra lettem figyelmes, hogy a velünk szembe jövő nő azt mondja a babakocsiban sírdogáló kisfiának, hogy „Nincs semmi baj.” Úgy értem, így magyarul. Természetesen rájuk köszöntünk.

Mókás volt, hogy a parton hallottam felcsendülni Elvis Presley-től a Blue Hotelt, aztán már benn az óvárosban Prince-től a Purple Rain-t. Már csak a Yellow Submarine kellett volna a Beatlestől, vagy a Black Velvet, esetleg a UB40 Red Red Wine-ja.

Este először éreztem úgy az út során, hogy idegen helyen hajtom álomra a fejem.

Fejezetzáró éjszakánk következik egy eseménydús nap után.

Reggel megtaláltuk azt az utat, amit tegnap sem ártott volna: laza 15 perc és lenn is voltunk a parton, ellentétben a fél órás kóválygással, amikor szemrevételeztük a helyieket pulóverben, miközben mi majd’ megsültünk pólóban.

A Skadar-tavi kirándulás keretében, egy kanadai házaspár társaságában, bepakoltak minket egy hétüléses kocsiba egy jófej sofőrrel körítve. Elég nehézkesen beszélt angolul, de amit kellett, el tudta mondani és nagyon kedves volt az út során.

Első megállónk pár perces volt, Sveti Stefan fölött történt. Így most már a szárazföld felől is megörökíthettük a földnyúlvánnyal együtt, amely összeköti a szárazfölddel.

Második megállónk Petrovac felett, a hegyen történt, több száz méter magasságban, ahonnan a két szigetet is lefényképezhettük. Innen a saját szememmel láthattam a Föld görbületét, s azt, ahogy a tengert és az eget egymásba játssza a természet.

Ezután szépen átbuktunk a hegyen, s harmadik fotómegállónk már  a túloldalon volt, ahonnan a Skadar-tóra nyílt fergeteges panoráma.

Egyszerűen annyira hihetetlen ebben az országban a hegyek látványa, hogy nem is tudom elmondani. Egy perc kételye nem támad az embernek azzal kapcsolatban, miért is „Fekete Hegyek” ennek az országnak a neve. A tengerből nőnek ki, a magasba törnek, vadregényes romokat rejtenek, s lélegzetelállító kilátást mindenfelé. Fénykép, elbeszélés nem képes visszaadni hitelesen.

Aztán elsuhantunk Virpazar mellett, s a híd túloldalán szállhattunk fel sétahajónkra. Itt kaptunk reggelit, bundázott valamit helyi sajttal, igen ízletes volt és telítő.

Társaságul kaptunk egy nagyjából 10-12 fős német csoportot idegenvezetővel, nekünk a házaspár német férfitagja fordított a két órás hajókázás során. Ennek keretében bejártuk a tavat hídon innen és túl. A hajósunk egy fiatal srác volt, a nagyobbik oldalon felvitt minket egészen az albán határig, a tó ugyanis e két ország területén fekszik.

Megkerültünk egy régi monostorromot, amely egy pici szigeten kapott helyet, mutattak nekünk több erődromot is, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia katonái birtokoltak vagy éppen romboltak le az I. Világháború idején.

A tó kisebbik oldalán megálltunk egy sulyomtelepen is, amit arrafelé vízi diónak hívnak. Bori megkóstolta, én nem. Ami még említésre méltó innen, az az, hogy elláttunk egészen a Lovćenig. Nem is vettem észre a hegycsúcson, hogy a tó onnan látható; lehet azért, mert mi az alacsonyabbikon voltunk.

Utunk során rengeteg madarat láttunk, azt a fajtát is, amelyik veszély esetén lebukik a víz alá – nem is említve, hogy ezt a technikát használja halászathoz is. Ilyet már láttam a Dunán is a vonulásukkor. [A nagy kárókatonáról - vagy másik ismert nevén kormoránról – van szó.]

A legnagyobb attrakció mégis az volt, amikor – tudván, hogy itt található Európa egyetlen pelikánpopulációja – megpillantottunk egy pelikánt röptében! A következő már az volt, amikor le is tudtuk fényképezni, remélem, sikerült is.

Tüskeváros hangulatom támadt, amikor bementünk a dzsumbuj-övezte vízi ösvényekre, ez engem a szigetközi evezőtúrára emlékeztetett, ami nagyon-nagyon jó volt (főleg az icipici medúzák miatt, de ez egy másik mese). Szívesen mennék ide többször is hasonló túrára, csak közelebb a madarakhoz.

Túránk vége Vranjinában volt, ahonnan sofőrünk is származik. A dolog pikantériáját az adta, hogy a vonatból a telefonommal lekaptam ezt a falucskát, csak úgy. Erre mit tesz Isten, eljutottunk ide is. J

Jól megnéztek minket, de akik a leginkább kíváncsiskodtak, azok a helyi kutyák voltak. Bori nagyon szimpatikusnak találta őket, az egyiket ki is nézte magának. J Nagy formák voltak tényleg, bandába verődve szórakoztak.

Visszafelé megbeszéltem a sofőrrel, hogy álljunk meg Virpazarban is, mert szerettem volna fotózni arra is. Szerencsére nem volt kifogása ellene, ahogy a többieknek sem. Itt jutottam házi Slivovovitz-hez, valamint némi harapnivalóhoz a helyi pékségben. Kakaósnak nézett ki, amikor kézhez vettem, akkor láttam, hogy mákos. Sebaj.

A visszaúton több helyütt üldögéltek az út mentén nénik „VINO” táblával, ami azért nem meglepő, mert ez egy nagy szőlőtermő vidék is, helyet adva többek között az idevalósi krstac és vranac szőlőknek, melyekből előbbi fehér, utóbbi pedig vörös szőlőfajta. A sofőr elmondása alapján ezek nagyon finom borok, kinnlétünk során nem kóstoltam meg őket, bármennyire is hihetetlen.

Az út mentén van egy régi iskolaépület is, még jó állapotban, a férfi elmondta nekünk, mióta kevesebb errefelé a gyerek, nem üzemel egyáltalán. Pedig nem nagyon van errefelé sem gyerekhiány, vagy csak nem tűnt fel.

Három óra magasságában értünk vissza, hazabaktattunk pihenni és enni, de nem időztünk túl sokáig: még meg akartuk találni a balerina szobrát, s be akartunk menni abba a szép templomba is [a Szentháromság templomba]. Útba ejtettük a helyi piacot, ahol szerencsére Bori is Medovinához juthatott, én pedig gránátalmaszörpöt vehettem.

A templomban festett ikonosztáz található, s a falfelületen nincs egy négyzetcentiméter, ami ne lenne befestve – telis-tele van freskókkal, különböző stílussal, ami ugyan nem elütő, de súrolja a túlzsúfoltság határát. Ettől függetlenül rendkívüli munka, érdemes megnézni, lenyűgöző.

Míg a többiek tüzetesebben megnézték, leültem a templommal szemben, s megcsodálhattam a pravoszláv vallás követőinek szertartását. Mindegyikőjük mély hitről tett tanúbizonyságot, nagyon bensőséges volt ezt látni.

Ekkor vettem észre, hogy a hívek nem fordítanak hátat az ikonosztáznak, ugyanis kihátrálnak a templomból. Benn volt, aki megcsókolta a szent könyveket, képeket. Volt, aki a lezáró keresztvetéshez meghajolt, s a nők között akadt nem is egy, aki távozáskor megcsókolta a templom kapuját. Mindez tiszteletet ébreszt.

És mindenki így cselekedett, kamaszlánytól az idős emberig, családostól az egyedülállóig. Egy nő, akárhányszor elhaladt a bejárat előtt, amikor benézett, keresztet vetett. Három lány érkezett, akik közül az egyik nem vett részt a szertartásban, leült a városfalra. Két barátnőjéről egy pillanat alatt levedlett a cserfesség és szórakozás, amint szembefordultak az ikonosztázzal. Amikor befejezték és elléptek a templomtól, ugyanaz a mókázás folytatódott, mint amit félbeagytak.

Bori felment a Citadelláig, én nem fűztem hozzá túl sok szerencsét, hogy díjtalanul bemehetnénk, végül igazam is lett. Így aztán két irányból közelítettük meg a part menti kávézót, ugyanis megtaláltam a tornászlányt. Még épp idejében, mert már folyamatban volt a naplemente.

Megrohamoztuk. Annyira jó szögben van, hogy nem csak a várossal, de a tengerrel is jó képeket lehet vele készíteni. Waldo olyannyira merész volt a sziklákon, hogy végül csuromvizes cipővel végezte, mert az egyik hullám átcsapott rajta.

Úgy döntöttünk, ismét cappuccinóval zárjuk a napot, s leültünk a kávézóban, a naplemente csodás színeiben gyönyörködve. A tengeren még kinn voltak a halászcsónakok. Előttünk egy család ült, három kisgyerekkel, télikabátban, sapka-sálban. A kisebbik lány köveket hajigált a vízbe, a nagyobbik hátratett kézzel, nagy filozófus módjára bandukolt a víz mellett rózsaszín kabátkájában, bojtos fejfedőjében. A kisfiú fel-alá járkált, néha a nagyobbik lánnyal társaságban. Teljesen idilli kép volt.

A sétányon jöttünk haza ismét. A vége felé volt egy bosnyák fickó, aki, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, nekiállt szerbül (vagy bosnyákul) magyarázni valamit valami bauxitról meg cégről meg katasztrófáról. Valószínűleg ezt láttuk a tévében is, de nem tudtuk, miről beszél. [Itthon tudtuk meg, hogy a vörösiszap-katasztrófáról volt szó.]

A part menti bazársor után a piac melletti boltban készültünk fel a hazaútra. Amikor a pékségnél vásároltam, olyannyira jól kértem szerbül a portékát, hogy az eladó csajnak fel sem tűnt, hogy nem beszélem a nyelvet, csak akkor, amikor kérdezett valamit és hát nem értettem belőle egy árva mukkot sem. Ekkor jót vigyorogtunk a kommunikációs feketelyukon.

A szállás felé vezető úton most először hallottam reklamáló dudaszót az egyik kereszteződésben, erre eddig nem volt példa, pedig a mai úton láttunk egy olyan előzést, hogy ihaj, itthon pofozkodás lett volna belőle, nem hogy kürtölés ezerrel.

Számomra itt még az is meglepő volt, hogy ugyan találkoztunk koldussal, s láttam helyet, ahova be nem tenném a lábam, mégis, ez az első olyan ország, ahol az út során nem láttam hajléktalant.

Az életritmusuk egyáltalán nem rohan. Igyekeznek, de nem izgatják magukat, ha valami késik, nem sürgős errefelé semmi; tudják, hogy úgyis meglesz. Az utakon nem lassúak, de egyáltalán nem jellemző az ’én-vagyok-a-Jani’-magatartás. Egy BMW-s ugyanolyan előzékeny, mint egy még éppen szuperáló matuzsálem-tulajdonos. Kivétel persze biztos akad, elvégre sehol sincs kolbászból a kerítés. Itt sincs.

Bizonyos helyzetek is szokatlanok nekem, már az, hogy a citromot és a narancsot a fán látom, meg azt, hogy ugyanúgy ott vannak a fa alatt, ahogy otthon látom a barackot és az almát. Még furcsább, amikor 25 fokban, napsütésben pulóver van az embereken, miközben nekem melegem van. Kulturális különbség. :)

Csodás nap volt a mai, a tavi kirándulás magával hozta a nyugalmat, főleg, amikor leállt a motor és csak úgy voltunk. Látni azt a sok-sok madarat, amint felszáll; Nick Cave-től a To be by your side kúszott a fülembe közben, ami a Vándormadarak című film betétdala.

Holnap mi is hazavándorlunk.

Ilyen sorokkal még sosem kezdtem bejegyzést, így most megejtem: Sutomore tengerpartján ülök a strandon, süt rám a Nap, s kedvesen duruzsol a tiszta, kék tenger. Waldo itt áll mellettem, Bori benn pancsol valahol a habokban. Már a lábamat szárogatom, mert térdig megmártóztam a vízben; ha nem állna útrakészen a csomagom, meg is fürödtem volna, így ez most megint elmaradt. Délután két óra múlt, nagyjából négy és fél óra múlva indul haza a vonatunk.

Relatíve korán keltünk, óra nélkül, pedig igazán nem siettünk elhagyni ezeket a szépségeket. Reggeli után szépen összekészültünk, majd kissé lógó orral keltünk útra.

A buszra sem kellett várni, már benn állt. Felvittük a hátizsákunkat, a kicsit, ahogy eddig, emiatt valami oknál fogva a buszvezető bácsi elkért tőlünk fejenként 1-1 Eurót, ami eddig nem fordult elő. Érdekes megnyilatkozás volt ez részéről. Elmenőben még láttuk a Herceg Novi felé vezető buszsofőrünket is.

Bementünk Petrovacra is, így ezt a várost is láttuk végül, ha nem is részleteiben. Utastársunk volt egy angyali kisfiú, több ízben kokettáltuk egymást, nagyokat mosolygott rám. Tengerszínű szeme volt.

Sutomorén szálltunk le, mivel itt a strand is jó és könnyen el tudunk jutni Barba is. A víz kifogástalan, Bori mondta, hogy még a bójánál is lelátott a tengerfenékre.

Mielőtt a mártózás megtörtént, leültünk egy étterem teraszán – épp azon, amelyik graffitijét lefotóztam a telefonommal megérkezésünkkor. Kicsi a világ, mondhatnám. Délre járt az idő, nem volt kérdés, hogy szerét ejtjük egy kiadós ebédnek.

Sajnos csevap nem volt az étlapon, pedig utoljára legszívesebben ezt ettem volna, de végül nem bizonyult problémának, mert kárpótolt érte egy isteni lazacos spagetti.

Ebédlőtársunk teljesen meglepő módon egy macska lett, amelyik folyton dagasztott, hol a karmaival, hol anélkül, hol az ölünkben, hol mellettünk. Miután a pincér elvitte a tányérjainkat és mi is felálltunk, rögvest felmászott az asztalra is. Amikor csak ültünk és néztük-hallgattuk a tengert, letelepedett mellém hunyni egyet, amikor megunta, átpártolt Bori mellé napozni.

Aztán lementünk az étterem alatti partszakaszra, én leültem egy sziklaszékbe napozni, aztán először Waldo jött fel, majd én, s már csak Bori pácolódik a Napon, mi már itt ülünk megint az étteremben.

Nagyon hangulatos hely, fa asztalok és padok, kockás terítő a tenger színeivel, korrodálódott rézbográcsfélék lógnak az asztalok fölé; én a miénket, nem túlzok, négyszer fejeltem le, s csak azért nem hatszor, mert kétszer még idejében észbe kaptam.

A zene régi rádiókba csomagolt hangfalakból szól, de van itt kézi hajtású malom, s régi-régi vasaló is. A malomnak természetesen Kinizsi Pál-os malomköve van, kisujjal simán felemelném.

Egy jet-ski szelte keresztbe-kasul a vizet vagy félórán át. Közben egy-egy kanyarnál épp ott fordult, ahol a Nap fénye visszatükröződött a vízről és emiatt csak a sziluettjét lehetett látni – nagyon vagány volt.

Az utolsó asztalnál egy turbékoló gerlepár van, helyiek, rajtuk kívül még két-három asztaltársaság van. Megjegyzem, hogy az étlapon homár is helyet kapott, az itallapon pedig Dom Perignon pezsgő is szerepel. A cappuccino finom, és szervíroznak mellé vizet is. Jó adagokat adnak és nálunk a felszolgálással sem volt gond.

Furcsa volt innen távozni – tudtam, hogy a derekamon nyugvó vastag pulóvernek nemsokára szerep jut, már nem fogok látni az út szélén öklömnyi gránátalmát áruló embereket, házi olivaolajat a piacon.

Találtunk egy taxis bácsit, aki elvitt minket 10 Euróért a bari vasútállomásra (ennyit az első napon az itteni néni által emlegetett 1 Eurós viteldíjról :) ). Bori hazahozta képen a vasútállomás épülete mellett található gőzmozdonyt, valamint az is bebizonyult, amit Szervezkedő Zoli említett: az állomás itt kinn van a város szélén (emiatt szálltunk le jöttünkkor Sutomorén, az ő javaslatára).

Kis várakozás után felszállhattunk a vonatra. Ezúttal egy nagyon jó modorú kallerünk volt, ő a „tessék” szóval köszöntött minket, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk. Még volt némi időnk az indulásig, de sajnos megszólalt az elbocsátó sípszó, s útnak eredtünk.

A sutomorei állomáson gyerekek fociztak, pedig már leszállt az este. Ezt még jobban éreztük, amikor áthaladtunk a 6 kilométeres alagúton, ugyanis a másik oldalon hűvös fogadott minket. Persze bevártuk a Skadar-tavat, amely még így, sötétben is méltóságtelinek mutatkozott a rá boruló csillagokkal.

Podgorica felé láttuk a repülőteret, Bori kiszúrt egy repülőt, amelyik felszálláshoz készülődött, de sajnos azt már nem nézhettük végig.

Már fenn jártunk a hegyekben, amikor megint kimentem nézelődni. Csodálatos volt a tiszta égbolt, a Göncölt szinte karnyújtásnyira éreztem. Alant fénykígyó formájában láttam a szerpentineket, s rajtuk a fikarcnyi autókat, amelyeket a kisujjammal el tudtam takarni, olyannyira mélyen voltak.

Csodás volt a friss levegő, az is, ahogy a városok fénye hátulról megvilágított hegyeket, ezzel kiadva a sziluettet, s az esti csend. Kolašinnál olyan volt a levegő, mint télen. Meglátszott a leheletünk és az ég sötétje is télies volt.

Egészen idáig tartott az idill, innen ugyanis nem nagyon akaródzott tovább indulnia a vonatnak. Olyannyira nem, hogy úgy döntöttünk, tábort bontunk és aludni térünk, pedig meg akartuk várni a határátkelést, mivel ennek olyan 22.49 magasságában kellett volna megtörténnie.

Döntésünk helyesnek bizonyult: a határt hajnali ötkor értük el. Éreztem valamikor éjjel, ahogy elindultunk, de nem tudtam, mennyi az idő. Jobb is volt úgy.

Haladtunk, haladtunk, ennek ellenére Valjevónál, ahol megörökítettem egy fehér falú székesegyházat [ez a Saborni hram Hristovog Vaskrsenja, vagyis a Krisztus Feltámadása Székesegyház, Szerbia második legnagyobb pravoszláv katedrálisa], ez az idő már hét és fél óránál járt.

Láttuk a hegyeket itt is, az erdők már felöltötték őszi ruhájukat. Észrevettem bárányokat őrző nénit, egy másikat, amelyik a cipőjével tört fel talán egy diót. Az autópark elmaradottabb Montenegróhoz képest, s az életszínvonal is jóval alacsonyabb.

De a táj itt is szép, leszáradt kukoricamezők kellemes barnája köszönt vissza, s a rétekről szinte bezizzentek hozzánk a tücskök, ahogy elrobogtunk mellettünk. Már amikor elmondhattuk, hogy robogunk, persze... A csipkebokrok szinte égnek a tájban. Nagyon szép volt.

A fácánok itt nem annyira ijedősek, mint nálunk: csak elfutnak a vonat elől. Egy néni gazolta a kertjét, a másik talicskát tolt; fekete macska figyelt az út mellett.

Itt is láttam már több helyütt méhkaptárokat, csakúgy, mint Montenegróban, ennek én mindig örülök, szeretem a méhészetet. A piacokon is láttunk mézet, s nem csak fenn a hegyekben.

Belgrádon átrobogva részese lehettem egy nyomortanya látványának. Tőle pár száz méterre egy BMW utánfutóján egy motorcsónak képezett nyomasztó kontrasztot.

Egy szekér körül gyönyörű ló nyargalászott, egy katicabogár pedig a vonat ablakán korzózott. Később egy másik a vállamat tisztelte meg jelenlétével.

De útközben megfejtettem az alagutak titkát! Borival észrevettük, hogy ebben a két országban az alagutak falán egy fehér vonal fut, amelyik hullámzik. Mivel a mozdonyvezetőnek nem akaródzott sietnie, volt alkalmam megfigyelni ezeket, s egy két sínpáros alagútban megvilágosodtam.

A falakban már korábban észrevettem szabályos helyközönként fülkéket, én ezeket szerelőfülkéknek neveztem el. A falon a festés (a fehér vonal) mindig a fülke aljától indul el, egy bizonyos szögben fut fel, nagyjából embermagasságig, aztán egy 30-40 centis függőleges vonal félbevágja, s onnan lefelé vezet a következő fülkéig.

Vélhetően biztonsági funkciója van: a munkásoknak mutat irányt, merre találják a hozzájuk legközelebb eső szerelőfülkét, ahova be tudnak húzódni, amikor érkezik egy szerelvény.

Sajnos jutott elég időm ezen morfondírozni, Újvidéken már kerek 8 órás késéssel váltottunk vagont, s végül reggel kilenc óra helyett délután háromnegyed ötkor léptünk szerb földre Szabadkánál.

A menetrendnél megtudtuk, hogy az utolsó vonatunk délután kettőkor elment. Szerb kallerünk és a magyar pénztáros nagyon kedves közreműködésével átmentünk az autóbusz pályaudvarra, ahol Waldo maradék dínárjából megvettük a buszjegyet a magyar határig.

Még volt idő indulásig, ezért Boriék elmentek elemózsiáért, aztán 18.35 előtt pár másodperccel elindultunk a 11 kilométerre lévő Kelebijáig. Azt gondoltam, ez egy félbevágott város lehet, hiszen az otthoni része ’j’ nélkül írandó. Hát egy frászt.

De ne szaladjunk a dolgok elébe. Útközben láttam olyat, amit életemben még sosem: voltak standok benn a belvárosban, ahol egy fémhordóban parazsat tartottak, az előtte lévő teknőben meg talán mostak, vagy nem tudom, mit csináltak. Annyira jól nézett ki, már erősen szürkült, hozzá a parázs narancsfénye, kesztyűs-sapkás-hasított bőr kabátos emberek. Ez is olyan lehetetlen kép volt, mint az éjszakai vidámpark.

Az egyik megállónál felszállt egy rakás kisiskolás, addigra mellém lehuppant egy magyar lány, aki magyarul kérdezte meg, szabad-e a hely. Szerbül beszéltek, aztán az egyik kisfiú elkiáltotta magát, hogy akkor most már fejezzük be és beszéljünk magyarul, s onnantól kezdve magyarul csiripeltek tovább. Öröm volt hallgatni.

Aztán megérkeztünk, leszálltunk. Hideg volt, rögtön fel is öltöztem rendesen. Csípős volt a levegő. Néztük az utat előttünk, a határhoz vezetett. Közben jókat derültünk, hogy tényleg átmegyünk a határon, szó szerint, a saját lábunkon.

A szerb határőrök nagyon jó fejek voltak, együtt mulattunk ezen a tényen, meg viccelődtek Waldóval is. Aztán következett a senki földje, az a rész, ami a térképen a piros vonal. Ezen Borival nevettünk jóízűeket.

Jó érzés volt átlépni a „vonalat”, ami a mi földünket jelölte „Üdvözöljük Magyarországon és az EU-ban” táblával.

A magyar határőrök is nagyra nyitották a szemüket, amikor megláttak minket, kérdezték, merről jövünk, Bori válaszára, miszerint Montenegróból, visszakérdezett az egyik, hogy „Gyalog?!” – ezen még mindig jót mulatunk, amikor felidézzük.

Sajnos nem szolgáltak jó hírekkel: közölték, hogy a vasútállomáshoz egy kilométer egyenesen, majd onnan jobbra 5-6 kilométer még az út. De nem volt más választásunk, ezért nekiindultunk. Ekkor már fél nyolc volt, én pedig gyakorlott vonatozóként már előre sejtettem, hogy ilyenkor vonat már nem megy Pestre ilyen távolságból. Ezt azért nem osztottam meg a többiekkel.

Három rettenthetetlen vándorként meneteltünk az út szélén a hideg magyar éjszakában. Bori javallotta, hogy stoppoljunk, legalább az állomásig, meg is tettük. Nem állt meg senki; ugyan már, három felpakolt embernek? De legalább megpróbáltuk, s nevettünk, amikor egy szállítóautó mindkét utasa széttárta a kezét, jelezvén, sajnos nincs hely.

Miután elhagytunk két, sötétbe vezető utat, s egy teremtett lelket sem láttunk, eldöntöttem, hogy kész, ennek most itt vetek véget és felhívtam édesapámat. Óvatos, puhatolózó kérdések után előjöttem a farbával, miszerint értünk kellene jönni Tompára a határra. Szerencsére megoldható volt.

Továbbmentünk az úton, hiszen nem rostokolhattunk egy helyben, mert nagyon hideg volt, s találtunk egy csárdát, ahova be is vettük magunkat. Szerb volt, a pincér is, a vendégsereg 98%-a is, és a TV is szerb adóra volt állítva. Mintha nem is jöttünk volna át a határon. Apának rögtön telefonáltam, pontosítva a koordinátáinkat.

Ettünk, eltöltöttük az időt, apu fél tizenegykor futott be. Némi pihenő után háromnegyedkor indultunk el. Hazafelé már a kamionok világításait taglaltuk, meg csodáltuk a ködöt, amelyik az út felett volt, s boltívszerűen borult fölénk a szembejövő forgalom megvilágításában. Az ég itt is tiszta volt. Nagyon fáradtak voltunk már.

Megálltunk egy benzinkútnál, egy francia pasas pólóban futott át egy másik kocsihoz, pedig nagyon hideg volt már ekkor. Számoltam visszafelé a kilométertáblákat.

Negyed kettőkor tette ki apa a többieket a Thököly út – Hungária körút sarkán. Pár perccel később pedig engem. A csomagtartó lecsapódásával életem leghosszabb útját zártam le, 30 és fél órásat, valamint a leghosszabb egybefüggő vonatozást is: huszonkét órásat.

Egy nagy KÖSZÖNET apukámnak a hazaútért, nem értünk volna be másnapra dolgozni, ha nem jön értünk.

Csodálatos őszölésünk kalandos véget ért, s magunk mögött van most már ez a „Srećan put”, s a „Dobrodošli” érzés, mely leginkább Katica néninél fogadott minket.