Mióta a telefonunk átállt a helyi hálózatra, minden nap kapunk időjárás-előrejelzést SMS-ben. A tegnapi, amely persze a mára vonatkozott, azt írta, hogy zápor-zivatar várható, viharokkal. Nos, bejött.

Kora reggel heves esőre ébredtem, és az ég sem volt csendesnek mondható. Katica néni mesélte, hogy már nagyon régen nem esett errefelé az eső és nagyon várják. Szerintem most nem csak a kotoriak, hanem úgy nagyjából minden montenegrói imája meghallgattatott, mivel országos eső volt, a hírek szerint.

Bennragadtunk. Én reggeli utána vissza is dőltem aludni, mondjuk, azt, mitől fáradtam el ennyire, nem tudom. Mindenesetre fél kettő körül keltem fel, az eső úgy fél háromra állt el. Nem teketóriáztunk sokáig, felkerekedtünk ebédelni.

Odafelé a zivatar-rendszer szépségeiben gyönyörködtünk. A nagy, szürke felhőket kompenzálva volt egy fehér, lapos felhő, amelyik pont a víz felett lengedezett, nagyon szép volt. A leszálló páráról/felhőről, amelyik olyannyira tetszett, kiderült, hogy eső. Így van ez.

Ezúttal a Tiha Noć étterembe mentünk, amely Csendes éjt jelent. Katica néni itt a báránypecsenyét ajánlotta, én ezt is rendeltem. A felét elcsomagoltam, akkora adag volt; omlós volt a hús, vele főtt krumpli érkezett mellé köretnek. Egyetlen hibája az volt, hogy elég sós volt.

Pincérünk egy idősebb férfi volt, kedves fickó. Bemutatta a halakat, a többiek ebből választottak. Amikor elkészült, ő pakolta át a tálcáról a tányérokba, szépen kiporciózva. A szomszédos teremben az ismerősei adták meg az alaphangot, valószínűleg ünnepeltek valamit. A vendégsereg ebből a két csoportból állt.

Hazafelé eleredt az eső, nem is kicsit. Találkoztunk egy kutyasétáltató nővel meg a barátnőjével, több ízben egymásra mosolyogtunk. A blökije a bokáig érő pocsolyákon gázolt át nagy örömmel.

Úgy istenigazából akkor kezdett rá a zuhé, amikor megálltunk a partmenti pékségnél reggelit venni. Volt egy nápolyi jellegű valami, laktató volt és finom, de emellett vettem még lekváros bukta kinézetű péksüteményt is, és bugyolált virslit is, amit hot-dogként árultak.

Az emelkedő kisebb vízeséssé változott. Ekkorra a zoknim már csurom víz volt, de ahogy a hideg víz átfolyt a cipőmön felfelé kaptatva, na, az nem volt piti érzés.

Kifejezetten sajnáltam a csónaktulajokat, akik az esőszünetben kimentek kimerni a vizet; most legalább ugyanannyit kaptak vissza, ha nem többet, mivel konkrétan ömlött az eső.

Most csak azt nem tudom, a cipőm hogyan fog megszáradni, mert nincs nálam váltás, s újságpapírt sem találtam, amivel ki tudnám tömni, a fűtésről pedig nem tudjuk, működik-e. Sebaj. Nem kizárt, hogy holnap sem fogunk tudni merre menni, mert az előrejelzés ugyanilyen időt mond.

Furulyaszó hallatszik be épp, valahonnan innen a közelből. Tegnap az óvárosban hallottam, két helyen is, zongoraszót leszűrődni, nagyon kellemes volt.

Estére nagyon érdekes szélvihar kerekedett: számomra meglepő módon meleg volt a szél, pedig nagyon erőteljes volt. A mögöttünk magasodó hegy takarásában vihar tombolt, a villámok megvilágították a sziluettjét; a viharfelhők a hegycsúcs alatt helyezkedtek el.

Találkoztunk Katica néni visszatérő macskájával, aki már egy öreg példány, s hangja se sok van – a terasz védelmében húzta meg magát, habár a már említett szél miatt kinn melegebb volt, mint benn a lakásban. Azért megvártuk a késő esti híradót, ami itt egy órás, de az időjárás-jelentés itt is a végén van.

A hírekben a 10. évfordulóra emlékezve mutatták be a Szerbia-szerte volt tömegtüntetéseket, amelyek a Milosevic-kormány lemondását követelték. Magyarokra vonatkozó hír is volt, nem sokat értettünk belőle, s várost sem írtak ki sehova, csak azt láttuk, hogy vörös sáros víz öntött ki valahol, de nagyon.

Aztán csak elérkezett az, amire vártunk, de nem sok jót ígért: Montenegró összes városát az eső képecskével tüntették fel, de legalább holnap utánra már jó időt mondtak. Ennek tudatában mentünk aludni.