Ma megvolt az utolsó, teraszon elköltött reggelink Katica néninél. Nem hamarkodtuk el sem felkelést, sem az indulást, nem kergetett minket a tatár. Szépen összerendeztünk mindent, a házaspártól elköszöntünk.

Amikor kivittem a szemetet, felfedeztem egy rajzot a kukatároló betonfalán, meg is örökítettem a telefonnal. Én bulldognak mondtam, de Bori, amikor ránézett, azt mondta, macska.

A taxira most nem kellett várnunk, mert épp kiállt egy a mellettünk lévő villából, rögvest le is intettük. A vicces az ár volt, ugyanis ugyanazzal a taxitársasággal mentünk a buszpályaudvarra, ugyanúgy leintettük, és mégis, egy Euróval olcsóbban vitt el minket. Ezzel a manőverrel én, speciel, totál elvesztettem a fonalat az árkalkulációt illetően. Sebaj, ez legyen a legnagyobb gondom.

Olyan jól időzítettünk, hogy a buszra sem kellett pár percnél tovább várni, azonban eléggé tele volt, külön ültünk abszolút: Bori a végében, én középütt, Waldo pedig legelöl.

Budván bekanyarodtunk a buszpályaudvarra; amikor Sutomore felől érkeztünk, ez nem történt meg.

Kifelé menet egy barna hajú, idősebb néni leszólított, s nem telt bele 5 percbe, volt szállásunk. 25 Euróról alkudtuk le az árat 7-re, fejenként. A hely nem volt messze, nagyjából 10 perc lehetett gyalog. Sajnos nem a tengerre nézett, de ez akkor már nem nagyon érdekelte a társaságot. Egy első emeleti szerény lakás szobája volt a miénk, frissen húzott, patyolattiszta ágyneművel.

A szomszédos épület egy sportközpont, éppen egy kosármeccs zajlik: hallani a cipők nyikorgását, a csatakiáltást, szurkolást, dudaszót, sípszót, nádihegedűt, azt éppen nem.

Miután lepakoltunk, útnak is indultunk. A nénitől kaptunk frissítőt, meg induláskor egy-egy „ciao”-val kísért almát. Sokat mosolyog, egyébként.

Kisebb kacskaringók után végre letaláltunk a partra. Ott várt minket a tenger a zúgásával, színével, szelével, napsütéssel. Elindultunk a sétányon Bečići irányába, megálltunk egy kis hídon, ahonnan kishalakat néztünk és mókáztunk velük: a kezünk árnyékára megijedtek és szana-széjjel spricceltek tőle. Jókat nevettünk. Továbbindultunk, s kisvártatva azon kaptuk magunkat, hogy befizettünk egy egy órás hajókázásra.

Ennek keretében körbehajóztuk Sveti Stefant, s fél órára kikötöttünk Sveti Nikola szigetén is. Nos, ez utóbbi sziget távolról nem ígér különösebben semmit, no, de amikor ott vagy!

Mielőtt elmesélem, milyen, még ejtek pár szót magáról az útról. Bori a tetőn utazott egy ideig, Waldo is és én is a hajóorrt választottuk székhelyül. Rajtunk kívül még egy idősebb német házaspár ült előttünk, akik az erős szelet nem mindig bírták: többször fogták a fülüket. Én csak a sapkámat vettem le egy idő után, hogy ne repüljön le a fejemről idejekorán.

Jött velünk egy srác, aki az idegenvezető szerepét töltötte be, elmesélte, mi mindent látunk a parton. Például Montenegró második legdrágább hotelének, a Splendidnek – amelynek vendéglistáján Madonna és Angelina Jolie is szerepel –,  van egy saját, két kilométer hosszú strandja.

Említette Sveti Stefant, amelyik a legdrágább. Ez egy halászfalu volt régen, elnéptelenedett, túlnyomórészt orosz befektetők felvásárolták és a házakból luxusvillákat, -apartmanokat hoztak létre. Nemrég még látogatható volt 6-7 Euró ellenében, idén azonban bezárták a turisták elől. Igazából nem nagyon csodálkozom rajta, itt ugyanis még Sylvester Stallonénak is van egy vityillója.

Fenn, a hegyekben láttunk magányosan álló templomot az egyik csúcson, kinn a vizen halászhajót, az óváros felé menet vízisielőt is.

És most íme, Sveti Nikola szigete! A tenger felé eső része valami elképesztően káprázatos látvány: a szikla és a tenger találkozik, színtiszta a víz, színesek a sziklák és fehérek a kövek. Magával ragadó élmény; be is ültem a partmenti kövekre, s átadtam magam a tengeri levegőnek, a napfénynek, a hullámok hangjának, s a szemet gyönyörködtető panorámának.

Visszafelé menet köszöntem az ottaniaknak, de hiba volt, mert az egyik jött kezet fogni, amivel még nem lett volna probléma, de valamit szövegelt szerbül és nem akarta elengedni a kezem, utána meg puszit akart adni, amit egy trükkel elhárítottam, utána megdorgáltam, mégis mit képzel, s ahogy partot értünk, húztam kezet mosni.

A hajóskapitányunkat megörökítettem, remélem, sikerült, mert egy nagyon szimpatikus ember volt, magas, szép szál, amolyan apám-korban lévő tengeri medve.

A partmenti sétányon mentünk vissza az óváros irányába. Nagyon sok árus volt itt a hegyekből, akik hímzett terítőket, kesztyűket és meleg kelméket árultak. Egyikőjük standját feldöntötte az erős szél, segítettünk neki összeszedni a portékát. Bori azt vette ki a beszédéből, hogy azt mondja, jó gyerekek vagyunk.

Az óváros kisebb, mint amekkorának első ránézésre tűnik, de kis kedves, girbe-gurba utcás, kőházas-kőjárdás hely ez is. Elsétáltunk mindegyik templomhoz, de be nem mentünk egyikbe sem, mondjuk, csak egy volt nyitva, s kettő nem is látogatható a négyből.

Az egyiknek az oldalsó és elülső bejárata felett is nagyon szép mozaik található [ez a Sveti Trojice, vagyis Szentháromság templom], egy másiknak viszont hiányzanak a harangjai a harangtornyából [ez a Santa Maria in Punta templom, amelyik amúgy a legrégebbi is egyben: 840-ben épült].

Úgy döntöttünk, ezt a templomot majd később megnézzük, és harapnivaló után néztünk. Beültünk egy szimpatikus étterembe a parton, amelynek még elfogadható árai voltak. Borival ettünk hallevest, amit mindenképpen ki akartam próbálni, szerintem ő is. Főételnek Njeguši steak-et kértem, amely a nevéből eredően Njeguši sonkával és sajttal volt megtöltve, elképesztően finom volt.

Legalább öt macska kokettált minket ebéd közben; az egyik közvetlenül mellettem telepedett le a földön. Egy anyamacska volt a kölykeivel. Viccesek voltak, amikor ide-oda szaladgáltak.

Kisebb problémám adódott az étterem teraszajtajával, próbáltam előre, hátra, aztán odajött a pincért és elhúzta jobbra... No comment.

Nem kértünk desszertet, én így is elcsomagoltattam a felét a steak-nek. Visszasétáltunk az óvárosba, s leültünk a parti kávézóban. Egy-egy cappuccino társaságában asszisztáltunk a naplementéhez. Nyugalmat sugárzó időtöltés volt ez részünkről.

Mellettünk két kislány játszott a kövekkel, odébb pedig két horgász reménykedett a jó fogásban. Közben a tenger vize verdeste a part menti kavicsokat, a lenyugvó Nap pedig pompás színkavalkádot rögtönzött nekünk.

Kifelé jövet összehaverkodtam egy pici fiúval, aki már tudott járni. Nagyon kis cuki volt, integettem neki, s amikor a mamája mondta neki, hogy integessen vissza, több ízben is megtette! Meg tudtam volna zabálni, olyan aranyos volt.

Hazafelé a part menti bazársort választottuk, s úgy okoskodtunk, hogy megnézzük a buszpályaudvart, merre tudunk holnap elmenni, de aztán azt vettük észre, hogy leszurkoltunk egy-egy három Eurós foglalót egy Skadar-tavi kirándulásra. Emiatt olyan reggelnek néztünk elébe, amikor kivételesen órára kell majd ébrednünk.

Sétánk során láttunk egy szép golden retrievert, amint a gazdájával játszottak. Egyébként kevés a kutya, valószínűleg ezért is van olyan sok macska: étteremben, templomoknál, házak között, ésatöbbi, és csak egy-két példány volt girhes.

Még a bazársor előtt arra lettem figyelmes, hogy a velünk szembe jövő nő azt mondja a babakocsiban sírdogáló kisfiának, hogy „Nincs semmi baj.” Úgy értem, így magyarul. Természetesen rájuk köszöntünk.

Mókás volt, hogy a parton hallottam felcsendülni Elvis Presley-től a Blue Hotelt, aztán már benn az óvárosban Prince-től a Purple Rain-t. Már csak a Yellow Submarine kellett volna a Beatlestől, vagy a Black Velvet, esetleg a UB40 Red Red Wine-ja.

Este először éreztem úgy az út során, hogy idegen helyen hajtom álomra a fejem.