Fejezetzáró éjszakánk következik egy eseménydús nap után.

Reggel megtaláltuk azt az utat, amit tegnap sem ártott volna: laza 15 perc és lenn is voltunk a parton, ellentétben a fél órás kóválygással, amikor szemrevételeztük a helyieket pulóverben, miközben mi majd’ megsültünk pólóban.

A Skadar-tavi kirándulás keretében, egy kanadai házaspár társaságában, bepakoltak minket egy hétüléses kocsiba egy jófej sofőrrel körítve. Elég nehézkesen beszélt angolul, de amit kellett, el tudta mondani és nagyon kedves volt az út során.

Első megállónk pár perces volt, Sveti Stefan fölött történt. Így most már a szárazföld felől is megörökíthettük a földnyúlvánnyal együtt, amely összeköti a szárazfölddel.

Második megállónk Petrovac felett, a hegyen történt, több száz méter magasságban, ahonnan a két szigetet is lefényképezhettük. Innen a saját szememmel láthattam a Föld görbületét, s azt, ahogy a tengert és az eget egymásba játssza a természet.

Ezután szépen átbuktunk a hegyen, s harmadik fotómegállónk már  a túloldalon volt, ahonnan a Skadar-tóra nyílt fergeteges panoráma.

Egyszerűen annyira hihetetlen ebben az országban a hegyek látványa, hogy nem is tudom elmondani. Egy perc kételye nem támad az embernek azzal kapcsolatban, miért is „Fekete Hegyek” ennek az országnak a neve. A tengerből nőnek ki, a magasba törnek, vadregényes romokat rejtenek, s lélegzetelállító kilátást mindenfelé. Fénykép, elbeszélés nem képes visszaadni hitelesen.

Aztán elsuhantunk Virpazar mellett, s a híd túloldalán szállhattunk fel sétahajónkra. Itt kaptunk reggelit, bundázott valamit helyi sajttal, igen ízletes volt és telítő.

Társaságul kaptunk egy nagyjából 10-12 fős német csoportot idegenvezetővel, nekünk a házaspár német férfitagja fordított a két órás hajókázás során. Ennek keretében bejártuk a tavat hídon innen és túl. A hajósunk egy fiatal srác volt, a nagyobbik oldalon felvitt minket egészen az albán határig, a tó ugyanis e két ország területén fekszik.

Megkerültünk egy régi monostorromot, amely egy pici szigeten kapott helyet, mutattak nekünk több erődromot is, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia katonái birtokoltak vagy éppen romboltak le az I. Világháború idején.

A tó kisebbik oldalán megálltunk egy sulyomtelepen is, amit arrafelé vízi diónak hívnak. Bori megkóstolta, én nem. Ami még említésre méltó innen, az az, hogy elláttunk egészen a Lovćenig. Nem is vettem észre a hegycsúcson, hogy a tó onnan látható; lehet azért, mert mi az alacsonyabbikon voltunk.

Utunk során rengeteg madarat láttunk, azt a fajtát is, amelyik veszély esetén lebukik a víz alá – nem is említve, hogy ezt a technikát használja halászathoz is. Ilyet már láttam a Dunán is a vonulásukkor. [A nagy kárókatonáról - vagy másik ismert nevén kormoránról – van szó.]

A legnagyobb attrakció mégis az volt, amikor – tudván, hogy itt található Európa egyetlen pelikánpopulációja – megpillantottunk egy pelikánt röptében! A következő már az volt, amikor le is tudtuk fényképezni, remélem, sikerült is.

Tüskeváros hangulatom támadt, amikor bementünk a dzsumbuj-övezte vízi ösvényekre, ez engem a szigetközi evezőtúrára emlékeztetett, ami nagyon-nagyon jó volt (főleg az icipici medúzák miatt, de ez egy másik mese). Szívesen mennék ide többször is hasonló túrára, csak közelebb a madarakhoz.

Túránk vége Vranjinában volt, ahonnan sofőrünk is származik. A dolog pikantériáját az adta, hogy a vonatból a telefonommal lekaptam ezt a falucskát, csak úgy. Erre mit tesz Isten, eljutottunk ide is. J

Jól megnéztek minket, de akik a leginkább kíváncsiskodtak, azok a helyi kutyák voltak. Bori nagyon szimpatikusnak találta őket, az egyiket ki is nézte magának. J Nagy formák voltak tényleg, bandába verődve szórakoztak.

Visszafelé megbeszéltem a sofőrrel, hogy álljunk meg Virpazarban is, mert szerettem volna fotózni arra is. Szerencsére nem volt kifogása ellene, ahogy a többieknek sem. Itt jutottam házi Slivovovitz-hez, valamint némi harapnivalóhoz a helyi pékségben. Kakaósnak nézett ki, amikor kézhez vettem, akkor láttam, hogy mákos. Sebaj.

A visszaúton több helyütt üldögéltek az út mentén nénik „VINO” táblával, ami azért nem meglepő, mert ez egy nagy szőlőtermő vidék is, helyet adva többek között az idevalósi krstac és vranac szőlőknek, melyekből előbbi fehér, utóbbi pedig vörös szőlőfajta. A sofőr elmondása alapján ezek nagyon finom borok, kinnlétünk során nem kóstoltam meg őket, bármennyire is hihetetlen.

Az út mentén van egy régi iskolaépület is, még jó állapotban, a férfi elmondta nekünk, mióta kevesebb errefelé a gyerek, nem üzemel egyáltalán. Pedig nem nagyon van errefelé sem gyerekhiány, vagy csak nem tűnt fel.

Három óra magasságában értünk vissza, hazabaktattunk pihenni és enni, de nem időztünk túl sokáig: még meg akartuk találni a balerina szobrát, s be akartunk menni abba a szép templomba is [a Szentháromság templomba]. Útba ejtettük a helyi piacot, ahol szerencsére Bori is Medovinához juthatott, én pedig gránátalmaszörpöt vehettem.

A templomban festett ikonosztáz található, s a falfelületen nincs egy négyzetcentiméter, ami ne lenne befestve – telis-tele van freskókkal, különböző stílussal, ami ugyan nem elütő, de súrolja a túlzsúfoltság határát. Ettől függetlenül rendkívüli munka, érdemes megnézni, lenyűgöző.

Míg a többiek tüzetesebben megnézték, leültem a templommal szemben, s megcsodálhattam a pravoszláv vallás követőinek szertartását. Mindegyikőjük mély hitről tett tanúbizonyságot, nagyon bensőséges volt ezt látni.

Ekkor vettem észre, hogy a hívek nem fordítanak hátat az ikonosztáznak, ugyanis kihátrálnak a templomból. Benn volt, aki megcsókolta a szent könyveket, képeket. Volt, aki a lezáró keresztvetéshez meghajolt, s a nők között akadt nem is egy, aki távozáskor megcsókolta a templom kapuját. Mindez tiszteletet ébreszt.

És mindenki így cselekedett, kamaszlánytól az idős emberig, családostól az egyedülállóig. Egy nő, akárhányszor elhaladt a bejárat előtt, amikor benézett, keresztet vetett. Három lány érkezett, akik közül az egyik nem vett részt a szertartásban, leült a városfalra. Két barátnőjéről egy pillanat alatt levedlett a cserfesség és szórakozás, amint szembefordultak az ikonosztázzal. Amikor befejezték és elléptek a templomtól, ugyanaz a mókázás folytatódott, mint amit félbeagytak.

Bori felment a Citadelláig, én nem fűztem hozzá túl sok szerencsét, hogy díjtalanul bemehetnénk, végül igazam is lett. Így aztán két irányból közelítettük meg a part menti kávézót, ugyanis megtaláltam a tornászlányt. Még épp idejében, mert már folyamatban volt a naplemente.

Megrohamoztuk. Annyira jó szögben van, hogy nem csak a várossal, de a tengerrel is jó képeket lehet vele készíteni. Waldo olyannyira merész volt a sziklákon, hogy végül csuromvizes cipővel végezte, mert az egyik hullám átcsapott rajta.

Úgy döntöttünk, ismét cappuccinóval zárjuk a napot, s leültünk a kávézóban, a naplemente csodás színeiben gyönyörködve. A tengeren még kinn voltak a halászcsónakok. Előttünk egy család ült, három kisgyerekkel, télikabátban, sapka-sálban. A kisebbik lány köveket hajigált a vízbe, a nagyobbik hátratett kézzel, nagy filozófus módjára bandukolt a víz mellett rózsaszín kabátkájában, bojtos fejfedőjében. A kisfiú fel-alá járkált, néha a nagyobbik lánnyal társaságban. Teljesen idilli kép volt.

A sétányon jöttünk haza ismét. A vége felé volt egy bosnyák fickó, aki, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, nekiállt szerbül (vagy bosnyákul) magyarázni valamit valami bauxitról meg cégről meg katasztrófáról. Valószínűleg ezt láttuk a tévében is, de nem tudtuk, miről beszél. [Itthon tudtuk meg, hogy a vörösiszap-katasztrófáról volt szó.]

A part menti bazársor után a piac melletti boltban készültünk fel a hazaútra. Amikor a pékségnél vásároltam, olyannyira jól kértem szerbül a portékát, hogy az eladó csajnak fel sem tűnt, hogy nem beszélem a nyelvet, csak akkor, amikor kérdezett valamit és hát nem értettem belőle egy árva mukkot sem. Ekkor jót vigyorogtunk a kommunikációs feketelyukon.

A szállás felé vezető úton most először hallottam reklamáló dudaszót az egyik kereszteződésben, erre eddig nem volt példa, pedig a mai úton láttunk egy olyan előzést, hogy ihaj, itthon pofozkodás lett volna belőle, nem hogy kürtölés ezerrel.

Számomra itt még az is meglepő volt, hogy ugyan találkoztunk koldussal, s láttam helyet, ahova be nem tenném a lábam, mégis, ez az első olyan ország, ahol az út során nem láttam hajléktalant.

Az életritmusuk egyáltalán nem rohan. Igyekeznek, de nem izgatják magukat, ha valami késik, nem sürgős errefelé semmi; tudják, hogy úgyis meglesz. Az utakon nem lassúak, de egyáltalán nem jellemző az ’én-vagyok-a-Jani’-magatartás. Egy BMW-s ugyanolyan előzékeny, mint egy még éppen szuperáló matuzsálem-tulajdonos. Kivétel persze biztos akad, elvégre sehol sincs kolbászból a kerítés. Itt sincs.

Bizonyos helyzetek is szokatlanok nekem, már az, hogy a citromot és a narancsot a fán látom, meg azt, hogy ugyanúgy ott vannak a fa alatt, ahogy otthon látom a barackot és az almát. Még furcsább, amikor 25 fokban, napsütésben pulóver van az embereken, miközben nekem melegem van. Kulturális különbség. :)

Csodás nap volt a mai, a tavi kirándulás magával hozta a nyugalmat, főleg, amikor leállt a motor és csak úgy voltunk. Látni azt a sok-sok madarat, amint felszáll; Nick Cave-től a To be by your side kúszott a fülembe közben, ami a Vándormadarak című film betétdala.

Holnap mi is hazavándorlunk.